|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 44 találat | lapozás: 1-30 | 31-44 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Köteles Sámuel 1991. június 1.A Maros megyei prefektúra két hete értesítette a polgármesteri hivatalokat, hogy le kell venni a kétnyelvű helységnévtáblákat és ki kell cserélni román nyelvűekre. Ezt a döntést az 1968-as Ceausescu-féle törvény alapján hozták. A falvak nem hajtották végre a határozatot, erre rendőri kísérettel eltávolították a kétnyelvű feliratokat. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./ Tófalvi Zoltán visszaemlékezett: 1990. január elején egy éjszaka Marosvásárhelyen a főtérről eltűntek a magyar feliratok, majd bemázolták a magyar utcanévtáblákat, a város határában a kétnyelvű feliratot. Márc. 19-én minden magyar felirat vandál támadás áldozatául esett, még a színházplakátok is. Eltűnt a Bolyai, Liszt Ferenc, Köteles Sámuel utcát, Petőfi teret jelző névtábla, összetörték, leszakították a Teleki-Bolyai Könyvtár egyébként román nyelvű tábláját is. Újabban pedig a Maros megyei prefektúra eltávolíttatta a magyar települések kétnyelvű feliratait. Markó Béla szenátor tiltakozott ez ellen. /Tófalvi Zoltán: A hatalom "színeváltozásai" Marosvásárhelyen. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 1./2001. február 14.Febr. 15-én megnyitják Marosvásárhelyen a Köteles Sámuel és Bolyai utca sarkán lévő Nagy Imre-képtárat. A tárlaton magángyűjteményekből kölcsönzött festmények láthatók. /Nagy Imre-Képtár Marosvásárhelyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 14./2001. február 19.Febr. 16-án végre megnyílt a csíkzsögödi Nagy Imre festőművész képeinek kiállítása - közel 15 éves rejtegetés után -, Marosvásárhelyen, a Nagy Imre Képtár. Sütő András az Istenek és falovacskák című esszékötetében írta: "Tény azonban, hogy Nagy Imre magányos színálmai egy meghatározott népi-nemzeti közösség - nevezetesen a székelység - emberi és tárgyi világában, annak konkrét formáiban nyerik el igazi értelmüket. A sajátságosban - mit helyinek is nevezhetünk - az egyetemest. Bartóki mintára. A szarvassá vált fiak kiáltozásaiból Párizs hangját is kihalljuk; de ezek a szarvasok nem Párizs utcáin sétálnak. Nagy Imre Bartók biztonságával tudta megállapítani mindig: hol bugyognak az ő forrásai. Szó szerinti értelemben is tudja: melyik szarvasfiú hol fog naphaladáskor megjelenni a Hargita vágatos oldalán". Legfőképpen Fodor Imre alpolgármester érdeme, hogy a Köteles Sámuel utca 1. szám alatt megnyílt a képtár. /Lokodi Imre: Megnyílt a Nagy Imre Képtár. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 19./2002. november 12.A Kemény Zsigmond Társaság /Marosvásárhely/ októberi ülésén Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései címmel tartott előadást Király László nagyenyedi tanár, tankönyvíró. A kollégium régi professzorai és diákjai között volt Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Köteles Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós, Bod Péter, Benkő József, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, Szász Károly, Kemény Zsigmond, Makkai Sándor, Áprily Lajos és Sütő András. Nagyenyed tragédiái: 1704 (virágvasárnapkor a labancok felégették, kifosztották a várost, huszonnyolc diák vesztette életét), 1784 (a móc parasztlázadás fájdalmas emléket hagyott a városlakók életében), 1848 (az Axente Sever által vezetett román csapatok megtámadták a várost, felégették a kollégiumot, az el nem menekült magyar lakosok felét lemészárolták, nyolcszázra becsülik a halálos áldozatok számát), 1918 (az impériumváltás esztendeje). A város csodálatos regenerálódási képessége: minden tragédia után képes volt talpra állni. Az idén megnyitott Magyar Ház is ezt bizonyítja. Ezután Hantz Lám Irén Város az őrhegy alatt című könyvét mutatta be. /Sz. L.: Kemény Zsigmond Társaság. Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 12./2007. június 9.Erdélyben az intézményes színész- és rendezőképzésre csak a második világháború után került sor. 1948-ban Kolozsvárott létrejött a Magyar Művészeti Intézet, képzőművészet, zene, színház szakokkal. Az ötvenes évek elején a szakok külön főiskolákká alakultak. 1954. augusztus 14-én kormányrendelet intézkedett arról, hogy a magyar nyelven működő, önálló kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyen folytassa tevékenységét. A marosvásárhelyi illetékeseket is váratlanul érte ez a döntés. Az intézet rektorává a drámaíró Szabó Lajost nevezték ki, aki Zsigmond Ferenc főtitkárral bonyolította le az átköltözést, majd a tanév beindítását. Szabó Lajos, Zsigmond Ferenc és Kovács György közbenjárására a helyi szervek hozzájárultak, hogy a felszámolt pénzügyi iskola épületében (Köteles Sámuel utca 6. sz.) nyerjen végleges elhelyezést az intézet. Marosvásárhely színházkedvelő közönsége az intézet segítségére sietett, bebútorozták az épületet, pótolták a hiányos felszereléseket, biztosították a színészképzés feltételeit. 1962-ben állami segítséggel építették a stúdiótermet, ahol optimális feltételek között képezhették a színinövendékeket. Ugyanebben az évben felavatták Szentgyörgyi István (1842-1931) szobrát, Izsák Márton alkotását. 1976-tól román tagozattal bővült az intézet, melynek végzősei a helyi színháznál tevékenykedhettek, míg a magyar tagozat végzettjei az erdélyi magyar színházak kedvelt színészei lettek. 2004-től zenetanári képzéssel bővült az intézet. /Fodor Sándor S. : Színművészeti Egyetem. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./2007. szeptember 24.A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium fennállásának 450. évfordulója alkalmával rendezett ünnepségek során hármas könyvbemutató volt. Dr. Fazakas István Erdély nagy pedagógusai neveléstörténeti antológiája /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ hét híres személyiséget – Kereszturi Pál, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Kovásznai Sándor, Köteles Sámuel, Bolyai Farkas és Brassai Sámuel – mutat be. A másik két kötet, dr. Rezi Elek Teológia és népszolgálat című könyve és Sánta Ferenc Isten a szekéren című novelláskötete az Erdélyi Unitárius Egyház kiadásában jelent meg Kolozsváron. A Teológia és népszolgálat Ferencz József unitárius püspök életét és teológiai munkásságát mutatja be. Sánta Ferenc műveit több mint húsz nyelvre fordították le, „de a legnehezebben erdélyi magyar nyelvre, mivel az Isten a szekéren című novelláskötet az első Erdélyben megjelenő alkotása” – mondta Krajnik Nagy Károly, a kötet méltatója. /Valkai Krisztina: Az Unitárius Kollégium szélesre tárja a kapuit, és beengedi a történelmet. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./2008. február 25.Február 25-én lesz Benkő Samu nyolcvanéves. Egy Kis-Küküllő menti székely falucskában látta meg a napvilágot; menetelt a „fényes szellők” csapatában, a Móricz-kollégisták között; volt Gaál Gábor tanítványa, majd tanársegédje, végül egy akadémiai kutatóállás íróasztala mellett állapodott meg, hogy több mint fél évszázad céltudatos munkájával létrehozza azt az alkotóműhelyt, amelyet, számon tarthatunk az erdélyi magyar „egyszemélyes intézmények” sorában, írta róla Dávid Gyula. Művészettörténész felesége és fia nevéhez szintén rangos könyvek, az erdélyi régészet és középkorkutatás alapművei kapcsolódnak. Benkő Samu tanácsosként állt Domokos Géza mellett a Kriterion Könyvkiadó szellemi teljesítményei körüli bábáskodásban, ott volt 1989 karácsonyán a kolozsvári Hívó szót megfogalmazók között, s nem sokkal utána az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakításánál, majd egy ideig a tudós testület elnökeként. Azután visszatért az íróasztala mellé. Erdélyi filozófia, erdélyi történelem az a két terület, amelynek művelésére vállalkozott, továbbá Bolyai János vallomásainak kibetűzésével és elemzésével, továbbá az erdélyi 48-nak a hivatalos román dokumentum-korpuszból kirekesztett forrásértékű iratanyagát tette közzé. Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Apor Péter, Bod Péter, Bölöni Farkas Sándor, Bolyai Farkas és János, Köteles Sámuel, Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Orbán Balázs, Újfalvi Sándor, Kós Károly, Szász Pál, Bánffy Miklós, Márton Áron, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, Nagy Géza – csak néhány név azok közül, akiknek életét és művét beépítette a kisebbségi közgondolkodás pillérei közé. Benkő Samu Alkalmak és szavak című kötetének előszavában ezt írta: „A szavak egymás mellé illesztésében elsősorban erkölcsi parancsnak engedelmeskedtem... Mindig boldogsággal töltött el, ha bárhol megbizonyosodtam az erkölcsi erőfeszítés diadaláról, és a magam dolgaira tekintve szívből örvendtem, ha a szavaimból összeálló monológ itt-ott visszhangra talált, vagy ha egyszer-másszor éppen dialógussá sikerült terebélyesednie. ” /Dávid Gyula: Az értelemformáló sors tudós faggatója. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./2009. november 7.A nagyenyedi református temető felső sarkában találhatók a kollégium professzorainak és diákjainak sírjai. Nagy részük alig látható, annyira benőtte azt a parcellát a vadborostyán. Az elmúlt években több próbálkozás történt a sírkert felszabadítása érdekében, a Dr. Szász Pál Egyesület lelkes enyedieket mozgatott meg, a kollégium cserkészcsapata is segített. Idén nagy előrelépés történt, a Szülőföld Alapítvány támogatásával sikerült felújítani Köteles Sámuel síremlékét, a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület más forrásokat is megmozgatott, és az említett sír körül restauráltatta a többi sírkövet is. A munkában segítettek a Magyarlapádi Ifjúsági Szervezet diákjai is. A felújított sarkot szerény ünnepség keretében október 31-én tekinthették meg Nagyenyed hagyománytisztelő polgárai. A temetőben Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Egyesület elnöke emlékezett meg a felújított sírokban nyugvó professzorokról. Köteles Sámuel (1770–1831) 1818-ban foglalta el a kollégium bölcsészeti tanszékét. Őt tekinthetjük a magyar filozófiai szakszókincs megteremtőjének. 1830-ban megválasztották az MTA rendes tagjává. Vajna Antal (1804–1876) 1844-től az újonnan felállított pedagógiai tanszék vezetője volt. Az 1849-es pusztulás után Incze Dániellel vállalták az újjáépítést, az oktatás teljes vertikumának visszaállítását. Kasza Dániel (1822–1873) 1855-től természettudományokat oktatott, majd felügyelői teendőket látott el. Rektorprofesszorként a kollégium gazdasági ügyeinek megszervezője és fellendítője volt. Kultúrtörténeti értéket képvisel domborműve miatt Imreh Miklósné Bodola Klára gazdasszony sírja is, ezt is a restaurálták. Szilágyi Mátyás főkonzul szerint az erdélyi örökség emlékhelyeit az anyaországnak támogatnia kell. Nagyenyeden ez sikerült, hamarosan nekifognak a sétatéri diákemlékmű restaurálásának. /Dvorácsek Ágoston: Nagyenyed „Az élettelen ősök szótlan nevelői unokáiknak” Koszorúzás a nagyenyedi tanári sírkertben. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./2009. november 9.A hétvégén Szászvároson Vetési László szórványmissziós lelkész kezdeményezésére neves előadók ismertették a 250 éve Nagyenyeden született, és 1816-ban Tordoson elhunyt teológus, költő, matematikus és filozófus, a magyar felvilágosodás személyiségének, Sipos Pálnak sokrétű munkásságát. A nagyenyedi kollégiumban felcseperedő Sipos Pálról elsőként a neves alma mater nemrég végzett tanítványa, Maxim Orsolya tartott előadást. Az életrajz végigvezette a hallgatóságot Sipos Pál életútjának jelentősebb állomásain Nagyenyedtől Szirákon, Frankfurton, Göttingenen és Bécsen keresztül vissza Szászvárosra, majd Sárospatakra, illetve ismét a Hunyad megyei Tordosra, ahol református lelkészként szolgált halálig. Sipos Pál korában leginkább matematikusként vált ismertté, ő alkotta meg az ellipszis kerületének meghatározására ma is kiváló eljárást és az izométernek nevezett, csigavonal élű vonalzót, mellyel tetszőleges arányba osztható fel bármely körív. Sipos Pál kitűnő filozófus is volt. Filozófiai jellegű írásainak nagy része a kor cenzúrája miatt kiadatlan maradt, fogalmazott Egyed Péter filozófiatörténész, aki a nagy erdélyi triász tagjaként: Köteles Sámuel, Körmöczi János mellett emlegette a filozófus Sipos Pált. Benkő Samu művelődéstörténész, Sipos Pál munkásságának egyik alapos kutatója, a több mint harminc évvel ezelőtt megjelentetett tanulmánya kapcsán hangsúlyozta: a sötét időkben különösen fontos volt beszélni a magyar értékekről, tudatosítani azt, hogy a magyarság az elmúlt ezer évben, jelentős alkotásokkal, igazi értékekkel tudott hozzájárulni az európai fejlődéshez. Sipos Pál irodalmárként is nagyszerűen megállta a helyét. A Naláczy, Teleki, Barcsay családok „udvari költőjeként” csodálatos könnyedséggel írt ma is megragadó menyegzői vagy épp temetési verseket. Ezekből ismertetett néhányat Egyed Emese irodalomtörténész. Juhász Tamás teológiai professzor a sokoldalú tudós teológiai munkásságát ismertette. Keszeg Anna a tudós-teológus-költő szászvárosi időszakát mutatta be. Itt érték a fiatal tanárt a Horia féle 1784-es lázadás borzalmai: a Hunyad és Fehér megyei mészárlások. A bécsi udvar sokáig tétlenül nézte a pusztítást, tiltva a katonai ellenállást. Sipos, hogy megvédje Szászváros lakosságát cselhez folyamodott: katonai dobokat veretve elhitette a környéken ólálkodó román felkelőkkel, hogy már erős hadsereg védi a várost. Józsa Miklós nagyenyedi tanár tisztelettel említette Simon János és Demény József kollégáinak nevét, akik Nagyenyeden elsőkként kezdték kutatni Sipos emlékét. Jelenleg Dvorácsek Ágoston tanár, a Fenichel Sámuel önképzőkör vezetőjeként karolta fel a nagy tudós munkásságának kutatását. /Gáspár-Barra Réka: Sipos Pál emlékkonferencia Szászvároson. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 9./2010. június 26.A város meséiRánézésre is tekintetmarasztaló, tetszetős könyv. Ha megfordítom, ugyanaz a régi marosvásárhelyi látkép ragad meg a főtér szépiaszerűen patinázott fotós látványával, középen egy látszólag oda nem illő, a montázsból mégsem kilógó mai mikrofonnal. Ebből a nézetből ez a kötet főoldala, és a címe: Povestile orasului. Vagyis kétnyelvű – román, magyar – a kiadvány. Természetesen egyazon szerző neve szerepel mindkét fedőlapon: Sorina Bota. Nem csak ezért különleges ez a kiadói újdonság, az Ardealul Kiadónál az Agenda 2009 egyesület támogatásával napvilágot látott szép kötet. Azért is fel kell figyelnünk rá, mert CD is társul hozzá igen gazdag anyaggal, így tehát tulajdonképpen hangoskönyvnek is beillik, ami még eléggé ritkaság mifelénk. A Marosvásárhelyi Területi Rádióstúdió munkatársa és interjúalanyai ily módon is megszólítják az olvasót. Ezzel azt is jeleztem már, hogy beszélgető- könyvnek örülhetünk. Huszonnégyen mesélnek a városról, a megszólalók fele román, másik fele magyar. Nem mindannyian helybeliek, mint ahogy azok sem mind itt laktak, akiket a beszélgetőtársak megidéznek, de valamennyien kötődnek valamiképp az egykori illetve mai településhez. Jeles emberei határozzák meg a hely szellemét, adják meg hírét, nevét, s ha netalán az vitatható lehetne, hogy ez a vállalkozás miért éppen a most bemutatott személyiségeket állította figyelmünk központjába, az pillanatig se kérdés, hogy ők beillenek-e a válogatásba. Igen, mindannyian főszereplőkké válhatnak egy ilyen kiadványban. Persze nem csak ők, a város szerencsére olyan gazdag valamikori és jelenlegi meghatározó egyéniségekben, hogy még több köteten át folytathatnák a beszélgetéseket. Amelyek egyébként rádiós interjúk voltak, a stúdió aranyszalagtárát gazdagítják. Nyilván más munkatársak sok-sok hasonlóan fontos felvétele mellett. Most azonban Sorina Botának jutott eszébe ez a lehetőség, és kitartó, következetes munkával meg is valósította. Marosvásárhely több évszázados múltja elevenedik meg a könyvben, de felvillan a jelene is, hiszen azok, akik a nagy elődök életéről, életművéről, pályájuk sorsdöntő eseményeiről, megvalósításairól, gyakran akár jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívül fontos cselekedetekről, történésekről mesélnek, mai követőik, az illető közéleti jelenségek, szakterületek alapos ismerői, kutatói, s ily módon olyan kapcsolat, szerves összefüggés rajzolódik ki a régi és a kortárs nemzedékek között, amely egyben magyarázza is, miért vált ez a város a nyugati világ határán századokkal ezelőtt a kultúra és a tudományok, egyszóval a múzsák fellegvárává, és őrizte meg ezt a minőségét a mai napig. Ezt a rendkívüli érdeklődéssel övezett, várbeli könyvbemutatón a kiadvány és szerzőjének méltatói – Mirela Moldovan, a rádió igazgatója, az előszót író Nagy Miklós Kund és Adriana Saftoiu, valamint Cristian Stamatoiu és Haller Béla tanárok – is hangsúlyozták múlt csütörtökön. Érthetőbb azonban mindez, ha felsoroljuk, kikről meséltet, kihasználva az élő beszéd varázsát, Sorina Bota. Íme a nevek: Al. Papiu Ilarian, Aranka György, Aurel Filimon, Avram Iancu, Bartók Béla, Bernády György, Bodor Péter, Bolyai Farkas, Bolyai János, Borsos Tamás, Elie Câmpeanu, Emil Dandea, George Enescu, Gheorghe Sincai, Ion Vlasiu, Köteles Sámuel, Mátyus István, Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Nagy Szabó Ferenc, Petőfi Sándor, Petru Maior, Romulus Guga, Teleki Sámuel. És a "titkok tudói", az interjúalanyok: Ioan Chindris, Egyed Emese, Dimitrie Poptamas, Csíky Boldizsár, Marosi Barna, Pál-Antal Sándor, Peteley Klára, Weszely Tibor, Spielmann Mihály, Zeno Vancea (hangszalagról), Cornel Sigmirean, Ilarie Opris, Ungvári Zrínyi Imre, dr. Péter Mihály, Vasile Netea (hangszalagról), László Márton, Szabó Miklós, Mihai Sin. Embermeséik, városmeséik kaleidoszkópszerű mozaikká állnak össze, diáknak, tanárnak, lokálpatrióta vásárhelyinek és az ide látogatóknak is hasznos helyi "panteonnal" szolgál ez a könyv. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 13.Mit kínál a marosvásárhelyi zenetanári szak?Elekes Márta-Adrienne a zenetanári szak tanszékvezetője Úgy gondolom, ez év májusi teremnévadó ünnepségünk óta, sokan már nemcsak tudják, hogy városunkban a felsőfokú magyar nyelvű zenei oktatás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen talált otthonára, hanem az ódon hangulatú Pálffy-ház vendégeiként beleérezhettek abba is, mit jelent, az immár Metz Albert, László Árpád, Szalman Lóránt és Szabó Csaba védjegyének örvendő termekben szívni magunkba tudományt s művészetet egyaránt. A falak mögötti munkáról faggathatnánk tanárt és egyetemi hallgatót. A lezajlott záróvizsgák izgalmát magunk mögött tudva azonban időszerűbbnek mutatkozik a kérdés: milyen perspektívát kínál egy zenetanári diploma? Négy évfolyamunk végzett már. Örömmel nyugtázzuk, diákjaink nagy részét sikerült "megfertőznünk" a pedagógusi pálya elhivatottságával. Van, aki a magyar népdal szeretetétől vezetve került hozzánk, s most rendíthetetlen határozottsággal állítja, maga is tanítani akar. Korábbi végzőseink sorsát követve ugyancsak megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy sikerül helytállniuk. Zenei alapképzésünk úgy van megalkotva, hogy mindenki feladatot talál magának. Van, aki éppen a zene- színészet párosítást találta vonzónak, de azokat is említhetjük, akik ma a Marosvásárhelyi Filharmónia Vegyeskarát erősítik. Vagy akár hadd idézzem, hogyan nyilatkozik erről Boér Izabella újonnan végzett hallgatónk: "Valaki a napokban megkérdezte, hogy óvónőként miért éppen a zene területét választottam, hogy tovább képezzem magam, s miért nem fordultam inkább a pszichopedagógia felé? Mert azt gondolom, nem elég tisztában lenni a gyermek életkori sajátosságaival, eszközök kellenek, új módszerek, alternatívák, és én mindig is éreztem, hogy a zenében olyan tartalékerő rejlik, amely képes megsokszorozni bármely tevékenység eredményességét. Úgy vélem, nem elegendő a zenei nevelést csupán egy- két foglalkozásra korlátozni; nem elég kizárólag ennek a műveltségi területnek a tevékenységkörére hagyatkozni. Szándékom, hogy maximálisan kiaknázzam a zene kínálta fejlesztési lehetőségeket, és egyre jobban kiszélesítsem módszertani hasznosíthatóságának spektrumát. A Művészeti Egyetem zenepedagógia szakának friss végzőseként, tanáraim biztatása által hitemben és szándékomban egyaránt megerősítve folytatom majd óvodapedagógusi munkámat, mindennapi tevékenységembe integrálva a szerzett ismeretanyagot, nem tévesztve szem elől egy későbbi esetleges pályamódosítás lehetőségét az óvoda- és zenepedagógia ötvözésével." Az idei felvételire Zenetanár szak – magyar tagozat alapképzésre július 12. és 18 között lehet beiratkozni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán, a Köteles Sámuel utcai épületben. A július 20–21-én zajló felvételi vizsgákat megelőzően csütörtökön, pénteken, szombaton és hétfőn (július 15, 16, 17 és 19-én) délelőtt 10 órától a jelentkezők számára ingyenes előkészítőket szervezünk a Pálffy-házban (Bolyai utca 12/A szám). Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen a [email protected] vagy [email protected] címeken, és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt lehet kérni az egyetem titkárságán. Népújság (Marosvásárhely) 2011. március 26.Könyves tisztelgés a nemzet festője emlékéreBarabás Miklós életműve nagyjából ismert, de a szülőföldhöz, Erdélyhez kötődő adatok tekintetében életrajza máig hiányos – hangsúlyozta Jánó Mihály művészettörténész az Eszmény és hasonlatosság című, általa szerkesztett, többszerzős tanulmánykötet csütörtöki bemutatóján a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A Tanulmányok és adatközlések Barabás Miklós születésének 200. évfordulójára alcímet viselő könyv tavaly jelent meg a Pallas-Akadémia Kiadó és a Székely Nemzeti Múzeum közös gondozásában. A nemzet festője már 16–17 évesen mindent tudott a rajzról – állapította meg Jánó Mihály a Barabás-leszármazott, Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész magángyűjteményéből származó, 1826–27-ben keletkezett vázlatkönyvet ismertetve. E korai munkáiban Barabás Miklós eszményítés nélkül ábrázol családtagokat, tanulótársakat, tanárokat, előkelőségeket. Szinte életrajzi adalékként is felfogható, amit a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatói irodájában található Quodlibet kompozíció "tartalmaz", hisz a medalionokba foglalt portrék nagyságából, a festő önarcképéhez viszonyított helyzetéből kiderül, mely tanárait tisztelte leginkább (Köteles Sámuel, Szász Károly), kik voltak példaképei, akiknek portréit a Kisfaludy- és Fazakas Mihály-művek illusztrációi mellé úgy helyezte el, ahogy tetszik (quodlibet) – tudhatjuk meg Jánó Mihály tanulmányából. Barabás Miklósnak a sáromberki Teleki-kastélyban tett látogatásáról, az ott készült női portré születésének legendás varázserejéről (miszerint az ábrázolt Vay Lajosné Teleki Erzsébet a kép készítése alatt épült fel halálos betegségéből) Orbán János művészettörténész értekezik, Csáki Árpád történész és Jánó Mihály a neves dálnoki református papról, Ferenczy Jánosról ír tanulmányt, aki 1200 kötetes könyvtárát adományozta a Székely Mikó Kollégiumnak, és személyes kapcsolatban állt Barabás Miklóssal. Csáki másik tanulmányában a festő műszaki pontossággal elkészített gőzgéprajzát ismerteti. Murádin Jenő, Barabás Henriette, a festő lánya kolozsvári munkásságát tanulmányozta, Egyed Péter filozófiai megközelítésben kutatja azokat a látványalakító elemeket, amelyek Barabás Miklós művészetét meghatározták. Haszmann Pál Barabás Miklós 1884-es litografált önarcképe keletkezésének körülményeit tanulmányozza, a könyv bemutatóján ellenben a művész emlékéhez fűződő történet kapcsán – a kézdimárkosfalvi Barabás László mesterember dugattyúkból öntött szobrot a falu nagy szülöttéről, a nemzet festőjéről, amit soha nem állítottak ki, és jelenleg a csernátoni múzeumban őrzik – az egykori székely ezermesterek keze alól kikerülő értékekre, a ránk hagyott örökségre hívta fel a figyelmet. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. április 20.Egy üzenet „hangszerelője”Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Marosi Ildikó biztosan nem mulasztaná el, hogy ugyanezt tegye. Házasságával ugyanis a Molter-család fogadta kebelébe, s ettől kezdve szinte elrendelésszerűen vette birtokba egy irodalmi örökség ápolásának minden terhét és örömét. Amikor a hetvenes években magam is járogatni kezdtem abba a Köteles Sámuel utcai házba, amely valamikor a Bolyaiak otthona volt, idős Molter Károly és neje még eleven valójukban képviselték egy évtizedekkel korábbi erdélyiség emlékezetét. Marosi Ildikó legnagyobb érdeme, hogy türelmesen kivárta, amíg eljön az ő ideje, és akkor teljes gőzzel munkához látott. Évtizedeken át egyebet sem tett, mint gyűjtött, készülődött, tervezgetett, amikor pedig vége szakadt a rendszernek, amely az irodalom történetében is csonka vagy hamis képet hozott forgalomba, úgy lépett elő a hallgatásból, mint aki végre megvalósíthatja álmait. Az elmúlt 22 évben szinte megállás nélkül követték egymást a gondozásában megjelent irodalmi dokumentumok, és túlzás nélkül mondható, hogy az általa közzétett kötetek nélkülözhetetlen forrásai az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépműves Céh, a Kemény Zsigmond Társaság, Bánffy Miklós és Molter Károly írói életműve megismerésének és kutatásának. Joggal mondható tehát az életmű-díj odaítélésének indoklásaként, hogy a közelmúlt irodalmi hagyatékának feltárásában elvégzett munkája méreteit és értékét tekintve egy egész intézmény teljesítményével ér fel. Sok szó esik mostanában arról, hogy az irodalom, általánosabban a kultúra egésze, sajátos eszközökkel működteti a társadalmi emlékezet és felejtés intézményeit. Olyan rendszert hagytunk magunk mögött, amely ebben a tekintetben vétkes módon torz szemléletet és gyakorlatot honosított meg. Valódi értékeket ítélt feledésre vagy hallgatásra, és ál-értékeket emelt piedesztálra. Nem mindegy azonban, hogy miután letűnt ez a kor, mi lép a helyébe. Az Erdélyi Helikon tevékenységének, Bánffy vagy Molter és nemzedéktársaik életművének hiteles megismerésével egy olyan erdélyi szellemiség öröksége válik újra közkinccsé, amelynek a szigorúan vett esztétikai értéken túl is fontos üzenete van számunkra. Ez pedig – többek között – az európai léptékű műveltség és a befogadó, nyitott erdélyiség, a kritikus öntudat és a civil kurázsi üzenete. Ennek az üzenetnek lett irodalomtörténészi munkásságával nagy hangszerelője Marosi Ildikó. Jó helyre szegődött fiatalon, és ez az ő szerencséje. De az, hogy a talált, pontosabban felkutatott kincseknek jó gondozója lett, már a mi szerencsénk. Dicséret illesse érte! (Szombaton, 2012. április 14-én tartotta közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Ez alkalommal átadták a szervezet szakmai elismeréseit. Az EMKE életműdíját idén Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át, laudációját a fentiekben olvashatják. A cím a szerkesztőtől származik.) Horváth Andor. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 5.Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 2-I SZÁMÁBÓL A szakmai, tudományos munka keretében Dankanits Ádám az irattári anyag leltározásával, a többszörös katalóguscédulák elkészítésével egyidejűleg a poszesszor-katalógus, román–magyar irodalmi bibliográfia, ex-libris – katalógus összeállításával foglalatoskodott. Ugyanakkor az 1752-es kéziratos könyvtárkatalógus tanulmányozásával, az enyedi nyomda XVIII. századbeli működésével és termékeivel, a papírmalom tevékenységével is napirenden volt, s e témákhoz kötődő kutatási eredményeit a Könyvtárosok Tájékoztatója, a Könyvtári Szemle, a Magyar Könyvszemle, a Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények, a debreceni „Könyv és Könyvtár”, a Román Akadémia: Materiale şi cercetări arheologice (Régészeti anyagok és kutatások) c. szaklapokban ismertette. Ugyanakkor tudomására jutván, hogy a kézdivásárhelyi múzeumban Köteles Sámuel, egykori enyedi tanár életéhez, tevékenységéhez és családjához kötődő értékes dokumentumgyűjtemény van letétbe helyezve, hosszadalmas levelezés eredményeként sikerült azt megszereznie s a Bethlen Könyvtárban elhelyeznie. Ugyancsak ő veszi át jegyzőkönyv alapján 1959. október 20-án a kolozsvári Művészeti Alaptól Gy. Szabó Béla Kőrösi Csoma Sándorról készített fametszetét, valamint a Dócziné Berde Amál által készített: Kőrösi Csoma Sándor elindul a kollégiumból c. festményt, mely alkotások jelenleg is a Bethlen Könyvtár olvasótermében tekinthetők meg. Közben a történetkutatás Enyed rajonbeli feladatairól értekezik egy könyvtárbeli összejövetelen, a helyi magyar értelmiségiek részvételével. Tartalmas előadásának sajnálatos módon hiányzik a befejező része, viszont a megmaradt szövegből is kicseng Dankanits átfogó történelmi szemléletismerete, széleskörű tájékozottsága, a helyi múlt feltárásának fontossága, ennek érdekében egy helyi jellegű Történeti és Filológiai Társaság létrehozását is szorgalmazza, amely a helyi történelmi, néprajzi, kulturális adottságokat venné számba. Annál is inkább látja ennek hasznát, mivel előadása szövege szerint: „Enyeden a helytörténeti kutatásnak jelentős hagyományai vannak. P. Szathmáry Károly haladó polgári nézőpontból feldolgozta a Kollégium történetét s több cikkben vázolta Enyed város múltját és műemlékeit. A század végén megalakult Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egylet már kiadja a megye monográfiájának néhány kötetét. Ebben a vállalkozásban jelentős szerepet vállalt Herepei Károly tanár, a régészeti gyűjtemény lelkes létrehozója, aki a megye természeti viszonyairól és őstörténetéről adott a kor tudományos színvonalán mozgó képet. Folytathatnók a felsorolást Fenichel Sámuel és Bodrogi János gyűjtő- és feldolgozó munkájával. Néprajz terén Lázár István és Szilády Zoltán lelkes és értékes tevékenységét kell megemlíteni.” Mindezen előzmények alapján a pusztuló műemlékek, művészi kivitelezésű vagy történelmi jelentőségű középületek, városi és falusi házak, templomok, kúriák számbavétele, a népélet, a kihaló népszokások, a munkásmozgalmak, a földreform számbavételét tekinti elsődleges feladatnak Dankanits. Kollégája és munkatársa, Vita Zsigmond kitűnő nagyenyedi művelődés- és irodalomtörténész, kollégiumi tanár és könyvtáros gyakorta zaklatott életútja javarészt ismeretes a közvélemény előtt (a háború idején munkaszolgálat, a Târgu Jiu-i lágerbe való internálás, az 50-es évek elején a tanügyből való menesztése). Alig telepedett vissza 1956-ban egykori munkahelyére, a Bethlen Könyvtárba (első alkalommal a 40-es években volt szinte egy évtizedig a könyvtár könyvtárosa), két évvel később, 1958-ban máris újabb zaklatásnak lett kitéve, a felettes hatóságok ugyanis ismételt eltávolítását helyezték kilátásba. Erről viszont már nem tud a közvélemény. A könyvtári irattár viszont ezt is megörökítette. Ez alkalommal Dankanits Ádám veszi védelmébe s intézkedik hivatalos átirattal Vita megmentéséről. Az 1958. január 31-én a 39 sz. alatt keltezett s a rajoni néptanácsnál 928 sz. alatt iktatott Jelentésének magyar fordítása így szól: „A káderek stabilitása igen fontos kérdés valamennyi szakterületen, rendkívüli jelentőséggel bír a tudományos–dokumentációs könyvtárak esetében, úgy ahogy ez érvényes a mi esetünkben is. Az ilyen intézményben felmerülő sokrétű tudományos problémák megoldása egy igen magas fokú tudományos szintet igényel, az alkalmazottaknak pedig kötelessége mindemellett a könyvállomány alapos ismeretével is rendelkezni. Könyvtárunk közel 65 000 kötetet tartalmaz, ennek ismerete többéves, azaz több évtizedes tevékenységet vesz igénybe. Mialatt a könyvtár két alkalmazottja alig 1 éve, illetve 1,5 hónapja tevékenykedik könyvtárosként, addig Vita Zsigmond szinte két évtizede dolgozik a könyvtárban. Ő az egyedüli a jelenlegi közösségből, aki a könyvállomány részletes ismerője. Az utóbbi évek során a könyvtári személyzet sokrétű feladatot kapott a központi hatóságok részéről, melyek megoldása e képességek halmazát igényli. Ilyen feladatok: az ősnyomtatványok, a levéltári anyag s mindenekfelett a kéziratok stb. feldolgozása. Mindemellett a különböző szakterületeken tevékenykedő kutatók egyre gyakrabban igénylik a személyzet tudományos hozzájárulását, tudományos információk, utalások stb. biztosítását, melyekre kötelesek vagyunk válaszolni. Ezek a feladatok, a jelenlegi helyzetben csakis Vita Zsigmond segítségével valósíthatók meg, ő lévén az állomány nagyon jó ismerője. Ha egyfelől az ő eltávolítása az intézmény érdeke ellen szól, másfelől Vita valamennyi szakmai ismeret birtokosa, melyek szükségeltetnek a szóban forgó állás elfoglalásához. A dokumentációs állományunk javarészét (kéziratok, levéltári anyag és régi könyvek), idegen nyelvű könyvek (magyar, latin, német, francia) alkotják, melyek ismerete a bibliográfusi munka alapját képezik. Vita ismervén teljességében ezen nyelveket, megfelel ezen elsődleges feltételeknek. Tudományos és szakmai szintjéről nem kell jómagam beszélnem, ugyanis kézzelfogható bizonyíték e tekintetben a nagyszámú cikk és tanulmány, melyek jól ismertek a tudományos élet berkeiben s az a tény, hogy a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának is külső munkatársa, már önmagától beszél. Egy olyan könyvtárban, mely nagy értékű könyvekkel rendelkezik (amilyen a mi esetünk is), Vita Zsigmond a régi és jelenlegi munkatársak véleménye és meggyőződése szerint igenis megfelel ezen feltételeknek. Következésképpen ismételten hangsúlyozom: Vita Zsigmond további működése életbevágó fontosságú az intézmény érdekében, mivel egy olyan ember kerülne eltávolításra, aki nélkülözhetetlen a jelen pillanatban, de ugyanakkor mellőzhetetlen mindaddig, amíg új káderek képződnek ki mellette és általa.” A helyhatóság 1958. február 14-én reagál a beadványra: „Közöljük, hogy a Végrehajtó Bizottság beleegyezését adta, hogy Vita Zsigmond továbbra is megmaradjon könyvtárosi állásában.” Így oldódott meg végül is Vita sorsa. A fiatal, alig egy hónapos könyvtárosi szolgálattal rendelkező Dankanitsnak sikerül megmentenie mentorát, akitől minden bizonnyal sokat tanulhatott az elkövetkezendő, hetek, hónapok során, mind szakmai, mind tudományos tekintetben. Közben Dankanits a falvakat járja, községi könyvtárak állományát selejtezi, ismeretterjesztő előadásokat tart, kollektivizálást végez, bonyolult, aprólékos, sokszor idegölő adminisztrációs munkát bonyolít le, mialatt ismételten kollégáit és könyvtárát veszi védelmébe, akkor amikor például – hogy csak egy esetet említsek a sok közül – a könyvtári személyzetnek a székelykocsárdi néptanács mindennapi munkáját s egyben az egész község mindennapi életét, tevékenységét kellett a helyszínen támogatnia és irányítania, s havi három alkalommal a helyhatóság közgyűlésein is részt kell vennie. Mindemellett Bőjthe Jolán könyvtárosnő a helyi Gabonaátvevő központban (Baza de recepţie),a Kisegítő Katonai Parancsnokságon (Comisariat Militar) és a Városi Nőszövetségnél is közmunkát kellett teljesítsen. Ezek ellen tiltakozik, s veszi védelmébe kolléganőjét Dankanits a helyhatósághoz intézett hivatalos átiratával, amelyben kérte, hogy mentesítsék kollégáját ezen teendők alól, hiszen ilyen körülmények közepette képtelen a központi hatóságtól kiszabott szakmai teendőinek eleget tennie, ráadásul még azon évi pihenőszabadságát sem élvezhette. Úgy tűnik, hogy mindezen sokirányú, könyvtáron kívüli teendők, amelyeket a helyhatóság gyakorta avatatlan, hozzá nem értő egyénei róttak a könyvtárosokra, próbára tették Dankanits türelmét, aki megelégelve az adott helyzetet, új munkakört igyekezett magáévá tenni. Vita Zsigmond ezt az elhatározását ekképp fogalmazta meg hátrahagyott önéletírásában: „Dankanits elintézte, hogy a Bethlen Könyvtárt a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatása alá rendelték. Ez kedvező volt számunkra, a könyvtár egészen tudományos jellegű lett. Nem kellett többet falusi könyvtárakat ellenőrizni, mert egy időben azokból ki kellett venni a dogmatikus kommunizmusnak nem tetsző könyveket. Turnovszky után Dankanits Ádám lett a könyvtár igazgatója, vele is jó viszonyban voltam. Dankanits azonban nem elégedett meg a könyvtárossággal, többre törekedett. Hamarosan átköltözött Marosvásárhelyre, ott a Pedagógiai Főiskola tanára lett, majd Bukarestbe ment szerkesztőnek A Héthez. Ott az 1977-es földrengés áldozata lett.” Enyedről való távozása előtt hivatalosította a Bethlen Könyvtárnak a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárhoz való átcsatolását. Ennek kapcsán a bukaresti szakminisztérium, az Egyetemi Könyvtár és a Bethlen Könyvtár között 1959–1961 között lezajlott terjedelmes hivatalos levelezés jutott kezemhez. Ebből ez alkalommal csupán a végkifejlést említem, mely szerint 1961. január 9-én a Kolozs Tartományi Néptanács 38. Határozata alapján a nagyenyedi Bethlen Könyvtár, természetesen az akkori törvényes rendelkezések előírásainak figyelembevételével, 1961. január 1-jei hatállyal a nagyenyedi városi néptanács hatásköréből az Oktatási és Művelődési Minisztérium hatáskörébe ment át. Az anyagiakkal egyetemben a háromtagú személyzet is áthelyezést kapott, um. 1 főkönyvtáros 1069 lej, 1 bibliográfus 950, és 1 könyvtáros 775 lej havi fizetéssel. A bukaresti szakminisztérium a Bethlen Könyvtárnak az Egyetemi Központi Könyvtárhoz való alárendeltségét pedig az 1961/ 35740 sz. átiratával hitelesíti, amelyben kimondja, hogy a Bethlen Könyvtár a kolozsvári intézmény fiókintézete, következésképpen a levéltári anyagok megőrzése tekintetében az egyetemi könyvtárakra vonatkozó szabályzatok hatáskörébe tartozik. Ezen hivatalos okirat alapján 1961. március 3-án az Egyetemi Könyvtár igazgatója rendelet által nevezi ki Dankanits Ádámot a Bethlen Könyvtár vagyonkezelőjének, aki a továbbiakban írásos nyilatkozatban ismerte el e hivatalos beosztását. S ugyancsak fenti napon a kolozsvári intézmény igazgatója és Dankanits jegyzőkönyvileg is hitelesítik az átadási–átvételi eljárást. Mindezek alapján a szaktárca minisztere 1961/ 911 sz. rendelete által erősíti meg és véglegesíti az enyedi könyvtárnak hivatalos és végleges kolozsvári alárendeltségét. Így lett az enyedi Bethlen Könyvtár Dankanits Ádám hathatós közreműködése folytán a kolozsvári intézmény fiókintézete a továbbiak során 44 éven át, 2005-ig, amikor a visszaszolgáltatási törvények alapján az Erdélyi Református Egyházkerület hatáskörébe ment át. Mindezek után Dankanits úgy értékelte, immár megtette a magáét az enyedi tájakon s elérkezett az ideje, hogy magasabb szinten hasznosítsa és kamatoztassa az addig szerzett szakmai, tudományos ismereteit. Utolsó alkalommal 1961. július 30-án szerepel a neve hivatalos könyvtári iraton, ami azt jelenti, hogy azon év őszén távozott Enyedről a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára. GYŐRFI DÉNES. Szabadság (Kolozsvár) 2013. február 8.Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor KollégiumErdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el. Élni akaró város Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet. A fejedelem iskolája Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át. 1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába… Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire. Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani. Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez. Választékban nincs hiány A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el. A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2013. május 16.Hatvanhetedik évMa, május 16-án 11 órakor kezdődik a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezvénye, az Egyetem napja, amelynek keretében jeles művészeket és pedagógusokat tüntetnek ki. Professor emeritus címet vesz át dr. Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. Díszdoktori címét dr. habil. Ascher Tamás egyetemi professzor, rendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora a szeptemberi tanévkezdéskor veszi át. A Stúdió Színház ezen a májusi napon szélesre tárja kapuit évtizedeken át hűséges közönsége előtt, hogy a különböző politikai rendszerek, válságok, elvándorlások, olykor a létét fenyegető kihívások dacára mindig megújulni képes, örökifjú intézmény együtt ünnepeljen a várossal. 1954 óta, amikor központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött, sok víz folyt le a Maroson és a Szamoson. Sokan féltették az olykor indokolatlanul előkelő Színművészeti Akadémia néven emlegetett intézményt a provincializmustól és elsorvadástól, annál is inkább, mert ezzel a lépéssel az akkori magyar autonóm tartomány székvárosában már nem folytatódott a rendezőképzés, a költözés után erre már csak egy-két magyar hallgató számára Bukarestben és román nyelven nyílt lehetőség. Néhány elhivatott színházi szakembernek és az erdélyi magyar kultúra mellett elkötelezett marosvásárhelyi közönségnek kitartó munkával sikerült az átköltözéssel járó hátrányokat hamarosan a romániai felsőfokú színművészet-oktatás előnyére fordítani. Az 1962-ben megnyitott Stúdió Színházzal a "színi" már nem csupán iskolát jelentett, hanem egyszersmind a hetedik, állandóan frissülő magyar színházi társulatot is, ahol a diákok és a tanárok közösen, repertoárszínházi keretek között, évente több mint száz előadást játszottak. Az európai modern színházi mozgalmak, események, színdarabok és szerzők a Stúdió Színház közvetítésével jutottak el a hajdani Marosvásárhelyi Székely Színház közönségéhez, majd a fiatalabb korosztályhoz is; a főiskola a klasszikus magyar és világirodalmi alkotások mellett az abszurd – Ionescu, Mrozek, Beckett –, az egzisztencialista, a pirandellói dramaturgia, Grotowski és Brook szakrális színházának ismeretlen tájaira is rálátást biztosított. A rendszerváltás után újra elindult a magyar rendező- és dramaturgképzés, immár saját keretek között, és minden irányban nyitottan. Az évtizedek alatt közel ezer végzett hallgató közül sokan a világ legkülönbözőbb sarkaiba is eljutottak, és akár a színművészeti pályán, akár más hivatásban folytatták életútjukat, a hely szelleme – a folyamatosan megújulni képes, gazdagodó hagyomány, nyitottság és igényesség – meghatározó szerepet játszott tevékenységükben. A marosvásárhelyi "színi" a Köteles Sámuel utcában a diktatúra ínséges évtizedeiben is a szabadság szigete volt. A rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt az intézménynek sikerült kivívnia a jelentőségéhez méltó UNIVERSITAS rangot. Chartájában és mindennapi gyakorlatában egyaránt a szellemi szabadság, az anyanyelvi oktatás, a személyes felelősségvállalás, az egyetemes kultúra és a szűkebb közösség szolgálata mellett foglal állást. Ma már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész, bábszínész, rendező, mozgásművészet, színháztudomány, zenepedagógia, audiovizuális multimédia és látványtervezői akkreditált és engedélyezett szakokon biztosít alap- és mesterfokú képzéseket, román és magyar nyelven képez szakembereket, doktorátusi iskolával rendelkezik, ahol a nemzetközi elvárásoknak megfelelő és folyamatosan bővülő elméleti oktatást nyújt a hazai és külföldi hallgatóknak. A román tagozattal egyetértésben létrejöttek az önálló román és magyar művészeti karok. A felújított Pállfy-házban kapott helyet a zenei képzés. A Köteles utcai, jól felszerelt tantermekben egész nap "élet zengi be az iskolát"; valakik mindig próbálnak, készülnek, hangképeznek, vitáznak, táncolnak, énekelnek, mozognak, sminket, plakátot, jelmezt, koreográfiát, díszletet készítenek vagy verset mondanak, amitől az utcán áthaladó járókelő is úgy érezheti, hogy "az élet is derűs iskola lesz"… Ugyanakkor az egyetem színházi intézményként is működik, színes, a teljes színházi évadot átfogó repertoárral, amelynek keretében a végzősök vizsgaelőadásait láthatja a közönség. Két igényesen kialakított és felszerelt színházterem és játéktér/színpad áll a színházi alkotók rendelkezésére: a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színház és az új, Levél utcai Studio 2.1 – Bábstúdió. A két stúdiószínház látogatottsága folyamatosan nő. Az utóbbi másfél évben az előadások nézőszáma meghaladta a tizenkétezret, mára elérte a tizenötezret. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a város többi zenei, egyetemi és kulturális intézményeivel szoros együttműködésben a multikulturalitás jegyében kívánja szolgálni a várost és a közösségi kultúrát. (K. G.) Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 25.18. sz.Szőcs István „Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!” 1. Túlélés-irodalom 1945 után…1. Túlélés-irodalom Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe: – Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle! Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)… Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.) Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt. Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést. Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla. Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós. 2. Túlélés, nemcsak irodalom Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel. Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is! A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének. Helikon (Kolozsvár) 2013. december 13.Egy könyvritkaság a helyére kerültViszontagságosan érdekes lehet a könyvek sorsa is. Hosszú éveken lapulnak személyes könyvgyűjteményekben, hogy aztán egy nap a különös véletlenek folytán visszakerüljenek a társuk mellé, a könyvtárba, ahol mindig is a helyük lett volna. Két évszázad után adták át tegnap Köteles Sámuel 1817-ben megjelent Az erköltsi filo’sofiának eleji című művének első kötetét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárnak. A könyvet az teszi értékessé, hogy a 15 éves Bolyai János tulajdonában volt, amiről kézírása és aláírása tanúskodik. A könyvet matematikusokból, újságírókból és RMDSZ- politikusokból álló csoport juttatta vissza példás összefogással a Tékába, a világhírű matematikus egykori személyes könyvtárában levő csonka második kötet mellé. Bolyai János az erdélyi magyar tudományosság kimagasló személyisége, talán a legnagyobb magyar matematikus. Emlékezete kollektív identitásunk fontos eleme, ápolása kötelességünk… Ennek jegyében került sor az értékes kötet megvásárlására és adományozására a Teleki Téka Alapítvány számára – hangsúlyozta nyilatkozatában Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki tegnap Peti András alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke, Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Lázok Klára, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője jelenlétében ünnepélyes keretek között adta át a kötetet az alapítványnak. Az elmúlt idő nyomában Kérdés, hogy valaha kiderül-e, hogy a kötet hol lapult, merre vándorolt olyan hosszú időn át, de felfedezése, az írás azonosítása, a könyv értékének megállapítása és megvásárlása is felér egy detektívregénnyel. A történet a november 8-i kolozsvári Bolyai-vacsora napján kezdődött. A Bolyaiak emlékét ápoló rendezvényen a magyar tudomány napját ünnepelve arra emlékeztek, hogy az idén 190 éve kelt Bolyai Jánosnak apjához címzett híres levele: "…a semmiből egy új, más világot teremtettem". A vacsorán tartott előadást a Népújság olvasói számára jól ismert Oláh-Gál Róbert, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának oktatója, akinek a Bolyaiak életéről szóló kötetét a Fehér Holló újságírósorozatban adta ki Szabó Csaba, a sorozat szerkesztője. A Bolyai-vacsorára volt hivatalos a marosvásárhelyi származású Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem Matematikai Intézetének docense, aki a Bolyai Farkas középiskola után a kolozsvári BBTE matematika- informatika szakán végzett. Ismert Bolyai-kutató, a Bolyai- kultusz határon túli népszerűsítője, akit az idén másodszor tüntettek ki az egyetemek közötti közép-európai felsőoktatási tanulmányi csereprogramok (CEEPUS) működtetésében játszott szerepéért. Mivel korábban érkezett meg egyetemi tanulmányai színhelyére, a Farkas és a Király utcában sétált, ahol a kovácsoltvas ablakrácsokkal s az oszlopos erkéllyel díszített szép, öreg Toldalagi–Korda-palotában működött a matematika tanszék és a könyvtár. – Ahogy kolozsvári diákságunk helyszínén keresgéltem az emlékeim közt ("Á la recherche du temps perdu"), akkor vettem észre egy kapualjban a kis antikváriumot, ahova betértem, miközben kedves barátom, Müller Ádám emléke dolgozott bennem. A zsúfolt helyiségben magyar könyveket kerestem. Kiderült, hogy nincsenek, ezért matematikakönyvekről érdeklődtem, de az is kevés volt. Már kifele indultam, amikor az elárusító kislány odaszólt, hogy van valami érdekes, egy olyan könyv, ami Bolyai ex librisét tartalmazza. A páratlan kis könyvben valójában nem ex libris, hanem Bolyai János saját kezű beírását láttam. Ha nem foglalkoztam volna Bolyai János munkásságával, akkor is feltűnt volna, hogy mennyire hitelesnek látszik a beírás, és az eltelt idő alatt be is bizonyosodott, hogy nem tévedtem. A könyvben az 1817. november 12-i dátum szerepelt, Bolyai János 15 éves volt akkor. Az Appendixen és az Üdvtan címlapján is hasonlóan jellegzetes kalligrafikus írás látható. Feltételezésem megerősítette, hogy a kis könyv utolsó lapjára is be volt írva, hogy a Bolyai Jánosé. Első oldalain az íráson kívül 3x4 centiméteres pecsét vagy régebbi érme benyomódása látszott. Bár 80 százalékban meg voltam győződve, hogy a beírás eredeti, gyanús volt számomra, hogy mind az első, mind a második oldalon egy 4x5, illetve egy 6x8 centiméteres rész éles késsel vagy ollóval ki van vágva. A könyvet, amely 1817-ben jelent meg, a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdájában nyomtatták. A kivágások láttán arra gondoltam, hogy esetleg a Tékából ellopott könyvek közül való, s ha nagyon érdeklődöm, talán nyoma vész. Az ára 700 euró, mondták, s nem engedték, hogy lefényképezzem, ezért az adatokat lejegyeztem, majd láttam, hogy egy kis üvegszekrényben a ritkaságok közé teszik vissza. Végiggondoltam, hogy meg kellene vásárolni, de ha kiderül, hogy lopott, igazolnom kell, hogy miképpen került hozzám – morfondíroztam, majd sajnálkozva otthagytam az antikváriumban. A nyomozómunka Este a Bolyai-vacsorán egyetemi vezetők, matematikusok társaságában mondtam el, hogy szívesen felajánlom, valaki járjon utána, tisztázza, hogy lopott könyv-e vagy sem, majd meg kellene vásárolni, s a Tékában elhelyezni. A társaságból Szabó Csaba újságíró, Oláh- Gál Róbert könyvének a kiadója mozdult rá, átvette a nyomozást, s a későbbiekben minden lépéséről tájékoztatott – mondta el Körtesi Péter. A történtekről Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója és vezetője a Kolozsvári Televízió magyar adásában részletesen is beszámolt. A helyszínen sikerült megnyernie az antikvárius bizalmát, aki számlát ígért, s hagyta lefényképezni a kötet első lapját. Ezután kezdődött az igazi nyomozómunka, amelyben fontos szerepe volt Wanek Ferencnek, aki az írásszakértői véleményt készítette, s "az alacsony t betűk", "a visszaforduló kerek betűzárások", "a kezdőbetűk kiemelt kezelése" és más jellegzetességek alapján – Bolyai János 1814-es és 1817-es kézírásával összehasonlítva – arra a következtetésre jutott, hogy a viszonylag érett, kiírt jellegű írás minden valószínűség szerint a jövendő tudósé. A Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetőjével felvett kapcsolat során kiderült, hogy a könyv második kötetét a Tékában őrzik, de az első kötet sorsáról nem tudtak. Amint Lázok Klára, a Téka vezetője elmondta, Deé Anikó tudományos kutató a két Bolyai személyes könyvtárának 152 kötetét azonosította be a Teleki–Bolyai Könyvtár állományában, s tudomásuk volt arról, hogy a két tudós gyűjteményéből szétszórtan még fellelhetők könyvek. A második kötetet 1880. április 8-án Koncz József, a Református Kollégium könyvtárosa a helyi katolikus gimnázium könyvtárának adta cserébe egy másik könyvért, s úgy került be az 1960-as években a Teleki Tékába. A kötetben Bolyai János aláírása mellett Koncz József sorai olvashatók. A Téka felértékelése és a budapesti Széchényi Könyvtár szakvéleménye alapján megállapították, hogy az ár reális, érdemes a könyvet megvásárolni. Mivel a pénzt nem sikerült adakozással összegyűjteni, és a "nyo-mázás" szerepelői úgy gondolták, hogy a Tékában van a könyv helye, Szabó Csaba az RMDSZ-hez fordult, ahol első perctől kedvezően fogadták a lehetőséget, s a Communitas Alapítvánnyal közösen megvásárolták a könyvet. Magángyűjteményből közgyűjteménybe Az átadáson Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, hogy a legjobb értelemben vett postás szerepét vállalta egy szellemi értelemben jelentős örökség átadásával, amelyet a szakemberek régóta keresnek. A könyv azt mutatja, hogy Bolyai János a kor legfontosabb értékeit tudhatta magáénak, hisz az, hogy ki milyen értéket tart a könyvtárában, ki milyen könyveket olvas, a szellemi habitusát is megmutatja. A nyomtatvány igazi jelentőségét a kutatók fogják meghatározni, most viszont az a fontos, hogy egy magángyűjteményből közgyűjteménybe került, viszonylag jó állapotban. – Nekünk nem a semmiből kellett új világot teremtenünk, de sokszor azt érezzük, hogy amikor a mi világunkat újra kell teremteni, akkor az nemcsak a jövőről, hanem a múlt értékeinek a felfedezéséről, megőrzéséről és beépítéséről szól. Azért adományozzuk a Teleki Téka Alapítványnak, hogy jó kezekben legyen a következő évtizedekben. Ha olyan írott értékekre bukkanunk, amelyek az erdélyi magyar, sőt az egyetemes magyar kultúra számára fontosak, a jövőben is arra törekszünk, hogy azokat visszaszerezzük – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hű őrzői leszünk Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke vette át, majd át is adta Lázok Klárának, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetőjének a könyvet, amit a Bolyai-múzeum tárlójában helyeztek el, s tegnaptól már meg is lehet tekinteni a Bolyai-relikviák között. Mindenki elmerenghet a Horatius-idézeten, amelyet Bolyai János, a majdani zseniális tudós 15 évesen beleírt azon az őszön, amikor a református kollégiumban tett sikeres záróvizsga után tanulmányai folytatására várt – mondta Haller Béla, aki Szabó Lőrinc fordításában olvasta fel a Horatius sorait: "Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és / légy szilárd; viszont okosan, magad vond/ össze, hogyha kedvez a szél, túlontúl/ büszke vitorlád."/ (Ódák) Az eltelt kétszáz év alatt odalett a latin és az a mértéktartó bizakodás is, amellyel János 15 évesen kilépni készült az életbe, de temperamentumát ismerve lehet, hogy csak az illendőség parancsának megfelelve választotta ezt az idézetet. A magunk részéről megígérjük, hogy a könyv hű őrzői leszünk – tette hozzá Haller Béla. A megtalált könyv tudománytörténeti jelentőségű, mivel keltezése pontosan tájékoztat arról, hogy mikor került Bolyai János könyvtárába a kötet, s ugyanakkor segítséget jelent a fiatal Bolyai szellemi fejlődésének megismerésében. A bejegyzésben szereplő latin nyelven írt mottószerű Horatius-idézet szerepének, jelentésének tisztázása további kutatást igényel – mondta Lázok Klára. A történet érzelmi oldala, hogy Bolyai János egykori könyvtárának két kötete egymás mellé került, s így kiteljesedett egy történet, lezárult két könyv vándorlása egymás felé Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2014. április 29.Felvételi- előkészítők a Marosvásárhelyi Művészeti EgyetemenA Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 2014 májusában ingyenes felvételi- előkészítőket tart a 2014–2015-ös tanévben induló szakokra. A színművészet, teatrológia, látványtervezés, audiovizuális kommunikáció – média szakokra jelentkezők az egyetem Köteles Sámuel utca 6. sz. alatti épületében, a zenetanári szakra jelenkezők a Pálffy-házban (Bolyai utca 12/A sz.) találkozhatnak a szaktanárokkal, akikkel a felvételi-követelmé- nyekről és vizsgarendről konzultálhatnak, a következő beosztás szerint: Színművészet szak (osztály-vezető tanárok: Berekméri Katalin és Harsányi Zsolt), május 4-től a hónap minden vasárnapján délelőtt 10-től mozgásművészet, tánc; 11-től színészet, improvizáció; 13-tól beszédtechnika, versmondás és ének-zene. Tanárok: Harsányi Zsolt, Berekméri Katalin (színészet, improvizáció: május 4., 11., 18., 25., 11 órától); Gyéresi Júlia (beszédtechnika, versmondás: május 4. és 18., 13 órától); Strausz Imre (ének-zenei ismeretek: május 11. és 25., 13 órától); András Lóránt, Kis Luca Kinga, Szőke István (mozgásművészet, tánc: május 4., 11., 18., 25., de. 10 órától). Teatrológia szak (osztályvezető tanár Ungvári Zrínyi Ildikó), május 4- től a hónap minden vasárnapján 10 és 11.30 órától teatrológia és drámaelemzés. Tanárok: Csép Zoltán (május 4.) , Lázok János (május 11., 18.), Balási András (május 25.). Látványtervező szak (osztályvezető tanárok: Jeremiás Bianca és Bartha József), május 4-től a hónap minden vasárnapján 10 órától drámaelemzés és 11.30-tól látványtervezés. Tanárok: Csép Zoltán (május 4.), Lázok János (május 11., 18.), Balási András (május 25.) valamint Bartha József, Dobre Kóthay Judit, Jeremiás Imelda Bianca (május 4., 11., 18., 25.). A drámaelemzés-előkészítőt a teatrológia szakra jelentkezőkkel közösen tartják. Audiovizuális kommunikáció – multimédia szak (osztályvezető tanár: Kós Anna), május 4-től a hónap minden vasárnapján 10 órától. Tanárok: Kós Anna (május 4. és 25.), Szász Attila (május 11.), Jakab Tibor (május 18.). Zenetanári szak (osztályvezető tanár: Elekes Márta-Adrienne), május 9-től minden pénteken 17 órától általános zenei ismeretek, ének-zene tárgyakból. Tanárok: Elekes Márta-Adrienne, Molnár Tünde, Makkai Gyöngyvér, Csíky Csaba, Csíky Boldizsár, Buta Árpád Attila (május 9., 16., 23., 30.; június 6., 13.). Bővebb felvilágosítást telefonon, a 0265/266-281- es telefonszámon, e-mailen a [email protected] vagy mailto:[email protected] címeken, és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt, az egyetem titkárságán lehet kérni. Honlapcím: https://www.uat.ro. Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 5.„Magyarabb” vásárhelyi színházat szeretnénekHiába próbál érvényt szerezni a valós és teljes kétnyelvűségnek a marosvásárhelyi származású, Kolozsváron élő Hints Miklós, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház homlokzati feliratával kapcsolatos észrevétele vagy megválaszolatlan maradt, vagy elutasításban részesült. A szerkesztőségünket is megkereső nyugalmazott vegyészmérnök arra próbálta felhívni a hatóságok figyelmét, hogy a marosvásárhelyi magyarok számára nem helyénvaló, hogy az egykori Székely Színház utódjának számító Nemzeti Színház bejárata fölött csak a Teatrul Naţional megnevezés jelenik meg. Magyarul csak oldalt és lényegesen kisebb betűkkel tüntették fel az intézmény, illetve a társulat nevét. „Nem természetes, hogy egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol maga a színház létesítése is a magyarsághoz kötődik, az anyanyelvű feliratnak csak mellékesen legyen helye. Ezt már jeleztem Kelemen Hunor miniszternek, Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkárnak, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak (CNCD), a színház igazgatójának, de mindenünnen csak elutasító választ kaptam vagy még olyant sem” – panaszolta el lapunknak Hints, kiemelve, hogy ő és ismerősei csupán az RMDSZ tárcavezetőjének legalább tíz levelet jutattak el az elmúlt hónapokban, de egyikre sem kaptak választ. A kifogásoltakról és a levelekről Gáspárik Attila, a színház igazgatója is tud, azonban a ’89 előtti világra emlékeztető feljelentésekhez hasonlítja ezeket. „Ahelyett, hogy felkeressen és előadja a panaszát, ez az ember – aki nem is tudom, hogy egyáltalán valós személy-e vagy csak e név mögé bújik – mindenütt feljelentett, ahol csak tehette” – sérelmezte Gáspárik. Gáspárik: fűrészeljem le? „Akkor most kimegyek, veszek egy vasvágót, és lefűrészelem a már meglévő feliratot. Vagy építek még egy kis falat, hogy férjen el a magyar felirat is. Esetleg kiteszem a székely zászlót is, meg az Árpád-sávost” – reagált a Krónika megkeresésére a színház vezérigazgatója, aki rendkívül bosszantónak nevezi Hints Miklós hadjáratát. Szerinte az illető személynek előbb meg kellene számolnia, hány kétnyelvű felirat van a rendőrségen vagy a kórházakban, és csak utána támadja a színházat. „Amióta átvettem az intézmény vezetését minden egyes külső és belső felirat a Nemzetiben három-, azaz román, magyar és angol nyelvű. A román nyelvű előadásainkat magyarul feliratozzuk. Kétnyelvűsítettük az intézmény fejlécét, a jegyeket, bevezettük a Sütő András, Molter Károly, Köteles Sámuel, Aranka György nevét viselő bérleteket. Két éve tanulmányozzuk, miként lehetne az épületet, többek között annak a főhomlokzatát rehabilitálni, már perre is jutottunk az építővel. Kell még ennél több?” – sorolta érveit Gáspárik. Az igazgató úgy érzi, az ő lelkiismerete tiszta, mert a Teatrul Naţional felirat jóval a kinevezése előtt, Kárp György gazdasági igazgató regnálása alatt jelent. Úgy tudja, a kisebb, magyar nyelvű feliratot néhány évvel később, Béres András akkori társulatvezető helyeztette ki. A jelenlegi intézményvezető ugyanakkor értelmetlennek tartja egy, a magyarellenes politikusokkal vívott harcban újabb front megnyitását. Emlékeztetett, Marius Paşcan, a szenátus művelődési bizottságának az alelnöke így is számtalanszor támadta és kérte a leváltását, mert úgymond elmagyarosította a vásárhelyi színházat. CNCD: a törvény nem a méretről szól Az Országos Diszkriminációellenes Tanács még februárban tárgyalta Hints Miklós panaszát, azonban semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy az épület homlokzatán nagy betűkkel csak románul írja az intézmény nevét. Haller István, a testület tagja azzal indokolta lapunk megkeresésére a bizottság döntését, hogy Romániában nem létezik olyan törvény, amely szabályozná a különböző nyelveken használt feliratok méretét. „Megértettem Hints urat, de amennyiben neki adunk igazat, és a színház vezetősége beperel, nincs az a bíróság ebben az országban, amely ítéletében kimondaná, hogy használjanak egyforma méretű betűket” – vélekedett Haller István. A jelenlegi állás ellenére is Hints Miklós reméli, hogy az illetékesek belátják tévedésüket és előbb-utóbb eltávolítják vagy kétnyelvűsítik az egyébként engedély nélkül kihelyezett egynyelvű feliratot. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) 2014. június 14.Még egy hónap a felvételiigÚj szakok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Mint azt a nemrégiben megjelent, Balási Andrással készített interjúnkban olvashatták, hamarosan elkezdődnek a felvételi vizsgák a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A Köteles Sámuel utcai intézmény magyar művészeti karának alapképzésén július 14-e és 19-e között zajlik majd a beiratkozás, a felvételire július 21-e és 26-a között kerül sor. Az alapképzésre jelentkezők öt szak közül választhatnak, mindegyik hároméves nappali képzés hét állami és öt költségtérítéses hellyel, igaz, a helyek száma csak az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Az öt szak a következő: színművészet szak (akkreditált), látványtervező szak (akkreditált), audiovizuális kommunikáció – multimédia szak (engedélyezett), teatrológia szak (akkreditált) és zenetanár szak (akkreditált). A roma nemzetiségű jelentkezők július 14-19. között kérvényben igényelhetik a számukra fenntartott helyeket. A beiratkozási díj 100 lej a vizsga első és 100 lej a vizsga második szakaszára. Mint azt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem honlapján (www.uat.ro) megjelent közlemény tudatja, a tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére a következő: színpadi művészetek – színművészet, mozgásművészet, rendező szak: 3000 lej/tanév. Teatrológia szak: 2000 lej/tanév. Audiovizuális kommunikáció – multimédia szak: 2400 lej/tanév. Zenetanár szak: 2000 lej/tanév. Látványtervező szak: 3000 lej/tanév. Külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó színpadi művészetek szakon, 420 EUR/hó látványtervező és zenetanár szakon, 750 EUR/hó audiovizuális kommunikáció – multimédia szakon. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szervezett felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek. A magyar művészeti kar magiszteri képzésére jelentkezők a következő szakokra felvételizhetnek: színművészet (akkreditált), bábművészet (akkre-ditált), teatrológia – művelődésszervezés (akkreditált), drámaírás (akkre-ditált), alkalmazott bábművészet és korszerű zenei koncepciók. A két utóbbi új szak, amely az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Mindegyik szakon hét állami és öt költségtérítéses helyet hirdettek meg, de a helyek száma ez esetben is a minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. A beiratkozás és a felvételi időpontja ugyancsak július 14-19, illetve július 21-26, a beiratkozási díj 100 lej az első és 100 lej a második szakaszra. A tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni – áll az intézmény közleményében, amely számos további információt tartalmaz a beiratkozáshoz szükséges iratokról, a vizsgák menetéről, a felvételi-követelményekről egyaránt. Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen, a [email protected] vagy [email protected] címeken és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt, az egyetem titkárságán lehet kérni. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 19.Teleki Téka, a szellem hajlékaA Teleki Téka immár két évszázada Marosvásárhely kulturális büszkeségei közé tartozik, a könyvtárnak otthont adó Wesselényi-ház pedig épített örökségünk kincse. A Tékában tett látogatásunknak Lázok Klára történész, az intézmény vezetője volt a házigazdája, aki múltról, jelenről és jövőbeli tervekről is beszélt. Kis túlzással állíthatjuk, hogy Marosvásárhelyen minden út a Bolyai térre vezet. A kultúra vásárhelyi fellegvárában futnak össze a történelem ösvényei, hiszen a nagy múltú Református Kollégium szomszédságában, egy látszólag szerény ház kapuja egyenesen a könyvek, a múlt csodálatos világába vezet be. Lázok Klára, a Téka vezetője (portrénkon) az intézmény udvarán fogad, ahova legalább húsz kisiskolás érkezik velünk egyidőben, hogy megismerkedjenek Teleki Sámuel örökségével, és megtekintsék a Téka éppen aktuális kiállítását. A gyerekekkel vonulunk be mi is a könyvtárba, ahol az intézmény egyik munkatársa tart előadást Telekiről, könyvekről és sok más érdekességről. A könyveket hatalmas szekrényekbe zárták, a kiállítás témáját szolgáló korabeli szakácskönyvek pedig üvegezett asztalkákon tekinthetők meg. Ma már természetes, hogy kultúránk eme tárháza mindenki előtt nyitva áll, de a diktatúra éveiben is fontos szerepet töltött be a város, a nemzet életében: „A Teleki Téka a történelem és a politika alakulásától függetlenül meghatározta Marosvásárhely szellemi súlyát. Könyvtárosai nemcsak a könyvtár őrei voltak, hanem sok esetben fontos kultúrtörténeti értékek feltárói, illetve a Tékáért elhivatottan dolgozó, küzdő emberek. Legyen itt szó akár a tudományos kutatásokat végző Farczády Elekről, aki rálelt a Koncz-kódexben rejtőzködő Marosvásárhelyi sorokra, vagy a nyolcvanas években titokban a könyvtárban régi magyar irodalomórákat tartó Zsigmond Irmáról, a Téka könyvtárosai mindig jelentős helyet foglaltak el a város életében. Amúgy a Téka teljes történetére vonatkozó legteljesebb feldolgozások eddig egykori vezetője, Deé Nagy Anikó tollából kerültek ki, de a kutatások jelenleg is folynak” – meséli Lázok Klára. Jelenkori történelem A rendszerváltás első napjainak lendülete után a Tékának szembesülnie kellett azzal, hogy a jogi helyzete változatlan marad. Ennek az állapotnak az áthidalására a Teleki család tagjai és a Téka támogatói létrehozták a bázeli Teleki Téka Förderstiftungot, illetve annak testvéralapítványát, a vásárhelyi Teleki Téka Alapítványt – ezek révén járultak hozzá a Telekiek az épület kisebb-nagyobb javításaihoz, finanszírozták a könyvtár négynyelvű ismertetőjének nyomdai költségeit. A könyvtár rendszerváltás utáni életében a fennállásának 200. évfordulójára szervezett évforduló és konferencia jelentette fordulópontot, amely lehetőséget adott a megmutatkozásra mind az örökséget a nehéz évtizedeken átmentő csapat, mind az ezredforduló környékén bekerült fiatalabb generáció számára. Ekkor kezdődtek el a pályázások is kutatási-, illetve felújítási projektekre, a restaurátor műhely fejlesztésére, a Bolyai-kéziratok konzerválására, és sok más egyébre. A kilencvenes évek végén adták ki Deé Nagy Anikó monográfiáját az alapító Teleki Sámuelről, az állomány 16. századi könyveinek katalógusát, illetve egy gyűjteményes emlékkönyvet a 200 éves évfordulóra. Azóta elkészült a könyvtár supralibrosainak katalógusa is Kimpián Annamária doktori értekezéseként, Lázok Klára pedig a Téka ’50-’-es éveinek feltérképezésén dolgozik. A Téka különböző állományainak gyarapodására, tudomány- és könyvtörténeti érdekességeire vonatkozó tanulmányok is napvilágot láttak az elmúlt tíz évben. A hagyományos kutatókönyvtári- és könyvmúzeumi szolgáltatások mellett 2011-től erőteljesebb hangsúlyt kaptak az állománymegőrzést célzó intézkedések, illetve a közösséget célzó programok, 2008-tól a könyvtárat, illetve a könyveket bemutató elméleti és gyakorlati gyerekfoglalkozásokat is beindítottak. Az utóbbi években a Téka egyre inkább jelen van Marosvásárhely kulturális életében: 2013-ban útjára indította Történelmi Könyvek Vásárát, amelyre 16 erdélyi kiadó vitte el történelmi könyveit – az idei vásárt augusztusban szervezik. A Beszélő könyvek című, talkshow-szerű előadás-sorozat keretében a Téka különböző könyveitől indulva kultúrtörténeti-könyvtörténeti témákról beszélgetnek, ezek az előadások több mint 100 nézőt-hallgatót vonzottak az elmúlt fél évben. Egyedülálló ritkaságok A könyvtár tulajdonképpen több állományból áll össze – tudjuk meg az intézmény vezetőjétől. Az alapító 40 ezer kötetes enciklopédikus jellegű könyvtára mellé a 20. század folyamán több más különböző jellegű állomány került, közülük legfontosabb a Református Kollégium 80 ezer kötetes könyvtára, de a könyvek jelentőségét tekintve hasonlóan fontosak a töredékkönyvtárak is, így a második világháború után felszámolt kolostorok, nemesi könyvtárak, felekezeti iskolai könyvtárak állományai. Az összesített állomány 67 ősnyomtatványt számlál, a legkorábbi Galeotto Marzio Liber de homine című munkája, amelyet Bolognában nyomtattak 1475 körül. A másfél ezer régi, 1712 előtti magyar könyv között unikum Apáczai Csere János Magyar logikátska című munkája, ez a Gyulafehérváron 1654-ben megjelent, első, magyar nyelven írott logika tankönyv egyetlen ismert példánya. Szintén egyetlen, igaz, csonka példány maradt fenn Balassi Bálint Istenes énekinek Bártfán, a 17. században megjelentetett kiadásából. Eredettörténet A Teleki–Bolyai Könyvtár vagy közismert nevén Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége. A könyvtárat 1802-ben létesítette gróf Teleki Sámuel (Gernyeszeg, 1739. november 17.–Bécs, 1822. augusztus 7.), Erdély kancellárja, aki nemcsak gazdag, hanem rendkívül művelt ember is volt, több európai egyetemen tanult. A könyvgyűjtés megkezdésében Jakob Christoph Beck teológia- és történelemprofesszor, a bázeli közkönyvtár őre látta el hasznos tanácsokkal. Teleki 1778-ban Nagyszebenbe költözött, ahova a könyveit is magával vitte. Az 1790-es évek elején Teleki a könyvtárat Bécsbe szállíttatta, de 1797 áprilisában a franciákkal folytatott háború miatt ismét Marosvásárhelyre menekítette. Itt abban Wesselényi-házban raktároztatta a könyveket, amelyet felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna örökölt nagynénjétől, báró Wesselényi Katától. A 17. századbeli épületet Teleki 1799–1802 között kibővítette, és a megnyitás előtt, 1802 őszén személyesen irányította a könyvek elrendezését. Ekkor vette szolgálatába az első marosvásárhelyi könyvtárost, Szász Józsefet, aki nagyon korszerű katalógusrendszert állított föl. „A legrégebbi példányunk a magyar szempontból egyik legfontosabb kötet, a Koncz-kódex, egy 1300-as évek elejére keltezhető Szentírás, amelynek egyik oldalára a 15. század első évtizedeiben egykori tulajdonosa berótt néhány sort magyarul. Ez a Farczády Elek által azonosított, a hatodik magyar nyelvemlékként számon tartott Marosvásárhelyi sorok” – tájékoztat bennünket Lázok Klára. Manapság régi könyvekkel nagyon ritkán gazdagodik az állomány, ezek általában adományok, mint például a nemrégiben egy kolozsvári antikváriumban megtalált Köteles Sámuel-kötet, amely Bolyai János saját könyvtárából származik, és a 15 éves Bolyai aláírását, illetve egy általa beírt Horatius-idézetet is tartalmazza. Jelentős gyarapodást jelent a legújabb társadalomtudományi szakkönyvek beszerzése, ezekre jórészt a Teleki Téka Alapítványon keresztül pályázik az intézmény, fő támogatója a Bethlen Gábor Alap. Ugyanakkor személyes adományok által is gyarapszik a könyvtár. Hatalmas forgalom, biztató jövő A könyvtár olvasótermét évente 300-350 diák és kutató használja, a könyveket csak helyben lehet olvasni. Ugyanakkor évente 10-12 ezren látogatják a könyvtár múzeumát, további 2000-2500 ember fordul meg a különböző programokon, előadásokon, az udvaron szervezett Történelmi Könyvek Vásárán, időszakos kiállítás-megnyitókon, a Múzeumok éjszakájára szervezett megmozdulásokon. Bár a könyvek nem vihetők haza, egy átfogó leltárt követően kiderült, hogy 45 év alatt 538 kötet eltűnt – köztük 16-18. századi könyvek. A rendőrségi ankét manapság is tart, de Lázok Klára nem tud arról, hogy bármilyen előrelépés lenne. A 2012-es leltár eredményeit – amelynek során kiderültek a hiányok – az intézmény vezetősége több honlapon is közzétette, hátha a nagyobb nyilvánosság segíti az ügy előremenetelét, de egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptak. A Téka vezetőségének fő célkitűzése az olvasótermi-, illetve a múzeumi szolgáltatásaik minőségének további javítása, külföldi szakfolyóiratok- és szakkönyvek beszerzése, a múzeumi látogatások minél emlékezetesebbé tétele. Ugyanakkor fokozott figyelmet fordítanak a könyvállomány, valamint a Tékában található többi érték konzerválására, restaurálására, láttatására. Elkezdődött a digitalizálási program is, jelenleg a marosvásárhelyi 19. század végi, 20. század eleji hírlapokat, illetve unikumainkat szkennelik, és remélik, ezek minél hamarabb felkerülhetnek a világhálóra. Szeretnék folytatni az elmúlt években elkezdett közösségi programjaikat, a könyvtörténeti előadássorozatukat, a Történelmi Könyvek Vásárát, a vásárhelyi kultúra- és könyvnépszerűsítő akciókban való aktív részvételt. „A Téka szellemisége szakmai- és közösségteremtő téren egyaránt megköveteli, felelősségünkké teszi azt, hogy a 21. század sajátságos akadályai között is élő intézmény legyen ez a könyvtár” – mondja búcsúzóul Lázok Klára. Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 15.Felkészítők hete......a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Mint arról korábban is beszámoltunk, ez évben is ragaszkodik régi hagyományához a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem: a magyar művészeti karon e hónap 21-e és 26-a között esedékes felvételi vizsgák előtt egy hétig intenzív felkészítőket tartanak a jelentkezőknek. E rendezvényeknek kettős célja van: egyrészt valóban segítség a felvételizni kívánóknak felkészülésükben, másrészt betekintést enged az intézmény oktatási rendszerébe, tantárgyaiba, sejteti a sikeres vizsgához szükséges kívánalmakat. Az intenzív felkészítők hete tegnap kezdődött, és e hét szombatjáig, július 19-ig tart. A jelentkezők a www.szini.ro honlapon megtalálják a beiratkozáshoz szükséges dokumentumok listáját – mi is közzétettük ezt egy korábbi lapszámunkban –, az alábbiakban pedig a felkészítők programját közöljük. Ami az alapképzést illeti, a színész szakra jelentkezőknek hétfőtől péntekig, a Köteles Sámuel utcai egyetem 26-os számú termében délelőtt 10 órától tart felkészítő képzést Berekméri Katalin és Harsányi Zsolt. A látványtervező szakra felvételiző leendő hallgatók ugyancsak hétfőtől péntekig, délelőtt 10 órától vehetnek részt Bartha József, Dobre-Kóthay Judit és Jeremias Bianca Imelda felkészítő óráin az intézmény Kemény-termében. A teatrológia szakra jelentkezőknek az egyetem 33-as termében délelőtt 10 órától tart felkészítőt Balási András (kedden) és Ungvári Zrínyi Ildikó (csütörtökön és pénteken). Akik az audiovizuális kommunikáció-multimédia szakra szeretnének felvételt nyerni, azok az intézmény 36-os termében délelőtt 10 órakor vehetnek részt Jakab Tibor (kedden) és Kós Anna (szerdán, csütörtökön és pénteken) felkészítő óráin. A zenetanár szakra felvételizők számára a felkészítő reggel 9 órakor kezdődik: kedden Molnár Tünde, szerdán Benedek Tibor Magor, csütörtökön Csíky Boldizsár, pénteken Makkai Gyöngyvér és szombaton Buta Árpád készíti fel őket a vizsgára. Ami a magiszteri képzést illeti, teatrológia- impresszárió (művelődésszervezés) szakon ma (kedden) 17 órakor Balási András, szerdán 17 órakor pedig Kuti Csongor foglalkozik a felvételizőkkel. A drámaírás szakra jelentkezők pedig az alapképzéses teatrológia szakra felvételizőkkel közösen vehetnek részt a felkészítőkön, az egyetem 33-as termében, ma, csütörtökön és pénteken délelőtt 10 órától. További információk a www.szini.ro honlapon, a [email protected] címen, illetve a 0265/266-281-es telefonszámon láthatók, kérhetők. Knb., Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 22.Hetvenedik évad, színes kínálat a NemzetibenInterneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg. A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg. A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül. Betervezett előadások Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru. Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe. Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen. Simon Virág, Székelyhon.ro 2014. augusztus 29.KISEBBSÉGBEN: Itt helyben – Tordán!Én magyar városként ismertem meg Tordát - bár akkor már nem volt az. Diákkoromban többször is jártam ott - a Tordai-hasadék felé menet - biciklistaként, és ha bármikor is bajban jutottam, Tordán találtam magyar embert, aki segítsen. Sőt, még a Mihai Viteazul Líceumban is (az 1911-ben létesült hajdani állami főgimnáziumban) magyar diákokkal találkoztunk. Aztán eltelt jó pár évtized, és a minap, amikor turistaként – a sóbányát megcsodálni – jártam újra Tordán, már csak a házak voltak magyarok, a XIX. század végi és a XX. század eleji magyar polgári építkezés emlékei, egyébként sem egy utcanév, sem egy köztéri szobor, semmi sem utalt arra, hogy ezt a várost magyarok lakták, magyarok alpították, magyarok tették országszerte fontos településsé – sőt, még európai viszonylatban is fontossá. Tordán ma már csak Mihai Viteazult, Avram Iancut, Horia—Cloşca—Crişant, Dr. Ioan Raţiut vagy Ioan Oprişt tisztelik nyilvánosan. De arról például hallgatnak, hogy itt tartott országgyűlést az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond; vagy arról, hogy 1568-ban, a tordai országgyűlésen hirdették meg a vallásszabadságot – elsőként Európában! – és ebben nagy szerepe volt nemcsak János Zsigmondnak, hanem Dávid Ferencnek is, az unitárius egyházalapítónak. Az ő szobraik hol vannak? És egyáltalán hol van a vallásszabadság meghirdetésének az emlékműve? – amelyre, ugye, a mai hatóságok is büszkék lehetmének, és amivel ország-világ előtt dicsekedhetnének... De fontos szerepet játszott itt Bethlen Gábor is, aki Tordára hívta a sóvágókat, és újra elindította a sóbányászatot, amely a város felvirágzásának alapjául szolgált. De az ő szobrát hiába keressük... Pedig ugyancsak tisztelhetnék őt a román hatóságok, hiszan a sóvágók, akiket Bethlen Gábor a városba hozott, románok voltak – erről tanúskodik az az érdekes, különlegs stílusban épített görög-katolikus templom, amelyet a sóvágók templomának hívnak. Bethlen Gábornak nem volt baja a románokkal, miként elődje, János Zsigmond is többek között arról volt híres, hogy nyolc nyelven beszélt, közöttük románul is. El tudná ezt mondani magáról ma valamelyik román államfő, köztársasági elnök vagy vezető politikus – hogy ő bizony magyarul is tud? És ha így is lenne, ezzel nem szoktak eldicsekedni... De a város szülöttei között is vannak még olyan személyek, akik utcát vagy szobrot érdemelnének. Gondoljunk csak Köteles Sámuelre – akit például Marosvásárhelyen utcával tiszteltek meg -, vagy Jósika Miklósra, de itt említhetnénk Nagy Albert festőművészt is vagy Étienne Hajdu szobrászt, akik ugyancsak Torda szülöttei. Még jó, hogy az egyik középiskola továbbra is Jósika Miklós nevét viseli... eddig legalább is nem restaurálták ... az elnevezését. Az lenne természetes, ha a Torda város anyagi vagy szellemi létét meghatározó személyiségek – legyenek azok magyarok vagy románok – továbbra is együtt lennének, együtt alkotnák a városról szóló képet. Úgy, ahogy azt életükben, a múltban vagy a közelmúltban tették – és talán a jelenben is tehetnék. Meggyőződésem, hogy ők nem tagadnák le egymást. Zsehránszky István, maszol.ro 2014. november 10.Ünnepelt a marosvásárhelyi Református KollégiumA vallási oktatás újraindításának 20. évfordulójára emlékeztek kétnapos rendezvénysorozat keretében. Szombaton a Nemzeti Színházban ünnepi műsort szerveztek, ahol beszédek hangzottak el, visszatekintettek az ősi iskola múltjára, felelevenítették az újrakezdés nehézségeit, mindezt a gyermekek, növendékek eladásaival fűszerezve. Vasárnap a Vártemplomban tartottak ünnepi istentiszteletet. MI vagyunk a kollégium, építjük, formáljuk az iskolát Az ünnepséget Kovács Szabolcs egykori iskolalelkész áhítata kezdte, majd sorra következtek a díszbeszédek, amelyek közé a Református Kollégium jövőjét szavatoló kis óvodások, valamint az elkészít és első osztályos kisgyerekek műsorát ékelték, ezzel színessé és hangulatossá tették az estét. – 457 éve indult el útjára Marosvásárhelyen a református felekezeti oktatás. Mégis a 20 éves refit ünnepeljük. Az iskola 391 éven keresztül volt a marosvásárhelyi magyar oktatás fellegvára. Annyi éven át állt a magyarság szolgálatában, és nevelt, oktatott. Tette ezt hittel, szeretettel, odaadással. Nemcsak neveket, hanem személyiségeket adott Marosvásárhelynek és a nagyvilágnak. Tette a dolgát mindenki: tanár és diák egyaránt. Tette a dolgát a két Bolyai, Bernády György, Köteles Sámuel, Molter Károly, Gecse Dániel, Vályi Gyula, Aranka György, Koós Ferenc, Borsos Tamás, Török János és még sokan mások. Értékeket kaptak és ugyanazt adták tovább a jövő nemzedékének. A közel négy évszázadon keresztül kivívta a tiszteletet és az elismerést. 1948-ben ezt a dics múltat az akkori rendszer egy tollvonással megszüntette, porba tiporta. Nehéz időket élt át a Református Kollégium, de előretekintett, s a múltban kivívott tiszteletet továbbadta az új iskolának. Ez lett később a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, amely méltón vállalta fel a jogutód szerepét az egykori kollégium épületében. Színvonalas oktatás, eredmények. Ez az iskola is tiszteletet vívott ki magának Marosvásárhelyen és nem csak. De ez az iskola már nem a kollégium volt… A kommunista rendszer is, mint bármelyik rendszer az idők folyamán, megbukott. Új szelek kezdtek fújdogálni az egykori Református Kollégium épületében. A régi iskola újraindításáról kezdtek suttogni, de csak nagyon halkan. Hiszen nagyon sokan voltak azok, akik hallani sem akartak erről. Még most is sokan vannak... 46 évi szünet után, egy lelkes csapatnak köszönhetően újraindult az oktatás. És most MI vagyunk a kollégium, mi építjük, formáljuk a régi iskolát. Tiszta lelkiismerettel és örömmel jelenthetem ki, hogy jól csináljuk. Diákok, szülők és tanárok egyaránt. A Református Kollégium ismét elismert iskola, az eredményeink vizsgákon és versenyeken magukról beszélnek. Az új kollégiumnak van azonosságtudata, van jelleme és szellemisége – mondta ünnepi beszédében Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik az iskola ügye mellé álltak, a szülőknek, akik bíztak az iskolában és gyermekeiket ebbe az iskolába íratták. Kész a leltár Székely Emese volt igazgatót, aki több mint egy éve köszönt le, hosszan megtapsolták. Elmondta, hogy a 12 évet – süti megfogalmazásban – a felelősségviselés jellemezte. Ahogy lehetett! Sokszor fogalmazódott meg benne, hogy két úr szolgája. Az egyház és az állam között kellett úgy lavírozni, hogy megmaradjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak, és közben a köz megelégedésére tegyék a legfontosabb dolgukat: az oktatást és a nevelést. – Az egyházkerülettel, a tanfelügyelőséggel és a tanügyminisztériummal való állandó egyeztetés, a szakok akkreditálása körüli bonyodalmak, a minőség biztosítása, pályázatok, ösztöndíjak, a szülőkkel való kapcsolattartás, a tanárok kiválasztása és alkalmazása, a városi tanáccsal való – többnyire kérések formájában történ – kommunikáció, az esti tagozat létrehozása, fegyelmi kérdések, elbocsátások, külföldi iskolákkal létrejött közös projektek, jelentések, csendes napok, versenyek, a holland támogatókkal való tervezgetés az iskola bővítéséről mind- mind olyan dolgok, amik miatt egy állandó készenléti működésre kellett beállítanom az életem. Nem mondom, hogy nehéz volt, és azt se mondom, hogy könnyű volt. Nem volt unalmas. Csodálatos embereket ismertem meg, csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt. Sokan közülük már nem lehetnek közöttünk. Főtiszteletű Csiha Kálmán egykori püspök, Tőkés Elek tanügyi tanácsos, nagytiszteletű Sárpataki János esperes, László Zoltán lelkész igazgató, Csíki Ágnes zenetanár, Gáspár Mónika tanárnő… Emlékük legyen áldott! – mondta Székely Emese, majd köszöntötte az iskolát, amely már meg tudja határozni önmagát és helyét a vidék oktatási intézményei körében. – Van kivívott helye és van elismertsége, amelyikben úgy próbáltunk hatni diákjaink éntudatára, hogy ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyenek a jövőnek. Itt a köszönet ideje is. Köszönöm a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a munkát, köszönöm azoknak, akik annak idején bíztak bennem és kiválasztottak erre a feladatra, köszönöm azoknak, akik szerettek és köszönöm azoknak, akik nem fogadtak el. Így lettem gazdagabb. Én iskolám, köszönöm most neked! Kész a leltár! – fejezte be beszédét Székely Emese volt igazgató. A beszédek során Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyel-helyettes, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Fellépett a Quintet együttes, az After 5, az István, a király rockoperából csendültek fel részletek, volt zongora- és szaxofonjáték, szavalatok hangzottak el Nagy Hajnalka Zsuzsanna és Vas Márton eladásában. A rendezvényen részt vettek az Erdélyi Református Kollégium küldöttségei, a mezőcsáti küldöttség. Tegnap a Vártemplomban Szegedi László generális direktor hirdetett igét, majd szavalatok hangzottak el, a kollégium kórusa énekelt. Az ünnepi alkalomra egy emlékkönyvet adtak ki, amelyben igazgatók, tanárok, öreg- és jelenlegi diákok beszámolói, vallomásai láttak napvilágot. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 7.A szülőföld szerelmeseA 91 éves Nagy Pál laudációja A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között. "Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben." Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt. És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek." Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége." Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen! Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 7.Emlékek otthona: tegnapi színházMottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét) Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel. Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek! Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel. Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..." A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról. Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990) A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971) A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975) A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982). Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..." Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak." Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is." A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást. *Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 28.Levél NémetországbólNem először szólal meg a Múzsa oldalain Isa Schneider írónő. A honvágy olykor nosztalgiázásra készteti, marosvásárhelyi emlékei mindegyre lírai húrokat pendítenek meg benne. A napokban küldött németországi sorai is ifjúkori szülővárosa féltve őrzött emlékképeit idézik fel. Ezeket tesszük most közzé azzal a jó hírrel, amelyet kísérőlevelében is jelzett: rövidesen erdélyi olvasói számára is elérhetőbbek lesznek a könyvei. Dr. Szálasi Izabella, ahogy itthoni barátai ismerik az orvosnőt, alias Isa Schneider író, költő, festő megegyezett a Bookman Kiadóval, hogy a közeljövőben megjelentetik és nálunk is terjesztik a köteteit. Elsőként Az orvosnők korán halnak című könyve lát napvilágot, majd rendszeresen követik a sokak által kedvelt, sikeres kiadványok, A tizenegyedik parancsolat, a Lángba borult a tenger, az Őrültek a fedélzeten, a Hiúzasszony nem szeret, A különös szerető és a Magyarországon már számos olvasó tetszését elnyert többi mű. Isa Schneider Az én Marosvásárhelyem Gyermekkorom városa, Szüleim bölcsője, koporsója, sírhelye. A református temető. Színek, fények, virágok. Régi, kedves, vidám temető. Oda jártunk tanulni, találkozni, csókolózni. Én csak úgy nevezem: a Város. Az Egyetlen, az Örök. A sehol meg nem található. Ami nem térhet vissza. Az Út egyirányú… A tőle elvezető utak fél szívekkel vannak kikövezve, melyek másik felét mi hordjuk magunkban, mi, eltávozottak, távozásra ítéltek, elátkozottak… Pedig a Város maga volt a fény, míg a lámpákat ki nem oltatta a Hatalom… A Városháza figyelmeztető ujjként mutat az égre. Csodálatos szecessziós díszítései befonják az Emlékezetet. Mondják, alapzatába régi székely furfanggal csirkecsontokat helyeztek, mert a pallér nem akarta odaadni feleségét befalazásra… Valahol ott fekszik az Erdélyi-medence közepén. És ott lebeg az Időben, tőlem úgy plusz-mínusz húsz év távolságra, az érzések és érzékek, érzelmek, illatok, látványok, szerelem, sajnálat, reminiszcenciák között. Valahol az emlékek mohája: a feledés és a fájdalmak alatt. A régi és új, az álom és ébrenlét határán. Talán el is juthatnék oda, ha elalvás előtt rálépnék az egyáltalán nem biztos útra, mely inog, hisz históriából épült… De ha világos volt, ha sötét, ha a nap kelt, vagy alkonyodott, ha tombolt a napfény a Maros vizén, vagy feljött a Hold és ragyogott a parázs, vagy megcsillant a fény a villanydrótokon, melyeken távozás előtt fecskék gyülekeztek, ha sétáltunk alkonyatkor az akkor még fel nem tört Főtéren… Ez mind-mind a Városhoz tartozott, maga volt az élő, lüktető, lélegző Város, körülölelt… Azóta mitikus és transzcendens változások történtek az Időben. Ha lehunyom a szemem, látom az utcákat. Madarak ülnek a lombjuk fosztott fákon, csiripelés, zongoramuzsika hallatszik. Valaki gyakorol. Az ágakon keresztül átsüt a leáldozó Nap. Járom az utcákat, melyeken ott ténfereg a Történelem. Az emberek szemében nehéz évtizedek tompa fénye csillan. Sárga házak, rózsaszín házak, rozsdaszín délután, szőke hajnal. Bolyaiak, Köteles Sámuel, Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Bem vezérkara, Borsos Tamás, a város főbírája, Bernády György városépítő polgármester. A Tékában ülök, ketten vagyunk kísértetek. A másik gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja. A Városháza színes majolikacserepei, a Kultúrpalota hallja, Tükörterme, a harmadik emelet márványkorlátja és műtermei jutnak eszembe. Egykor hírül adatott: "Az Apolló palota szálájában burgerbál leszen, viasszal leszen kivilágítva, ha sár nem leszen…" S jóval később: "Szombat este az Apollóban elvtársi összejövetelt rendez a Harmadév! Gegő zongorázik!" A Menzán a pénteki bableves illatát érzem, és randevúm van az Apolló melletti kis cukrászdában. Szívesen elmennék, hiszen barátaim, szerelmeim Emlékei várnak. És a Párhuzamosok, mint tudjuk, Marosvásárhelyen találkoznak… Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 29.Elsők a színpadonAz egyetem napja A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem napjának megünneplésére került sor április 27-én a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban, ahol az egyetem hét évtizedes évfordulója alkalmából érdekes rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket. A program 10 órától az ötven éve végzett diákok dr. Kovács Levente által tartott osztályfőnöki órájával kezdődött, ezt követően a Stúdió előcsarnokában fényképkiállításra került sor. A román szakos díszlettervezők kiállításáról dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja mondott néhány mondatot. A továbbiakban a Stúdió teremben folytatódott a rendezvénysorozat a két egyetemi hallgató, Gál Kriszta és Cristi Ghiciuc műsorvezetők konferálásával. Elsőként Pedro Negrescu dzsesszzenész, karmester, zeneszerző, az egyetem zenetanár szakának docense lépett színpadra együttesével. A kitűnő zenei előadás után a műsorvezetők dr. Sorin Crisanrektort kérték fel ünnepi beszéde megtartására, amelyet egy további, rövid előadás követett: a közönség nagyszerű tánckoreográfiát láthatott Tőkés Imola és Dabóczi Dávid másodéves koreográfia szakos hallgatók előadásában. Mint az dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja ünnepi beszédében elhangzott, az elmúlt közel hetven év alatt sokat fejlődött az egyetem, és főként az utóbbi negyed évszázadban sok új szak jelent meg. Ez pedig a hallgatóknak és az intézmény támogatóinak köszönhető. – Erre az egyetemre olyan diákok jönnek, akik elfogadják, hogy a pályájukon csak a nagyszerű érvényesül. Akik tudják, hogy a középszerűséggel nem jutnak messzire, és ezt fel is vállalják – mondta a dékán. Muresan Alice másodéves hallgató és Claudiu Ionut Stian volt hallgató tánckoreográfiáját követően dr. Oana Leahu szólalt fel, majd a név nélküli együttes (Pásztor Márk, Indrei Ábel, Kádár Gellért, Esti Norbert, Bereczki Botond, a Művészeti Egyetem hallgatói) rövid, de igencsak dinamikus koncertje következett. Az ünnepi díjátadások sorát dr. Sorin Crisan rektor nyitotta, aki elsőként Jánosi Magdolnának, az intézmény főkönyvelőjének adott át érdemoklevelet sokévnyi áldozatos munkája elismeréseképpen. Ugyancsak érdemoklevelet vehetett át Bordi Aliz, az egyetem főtitkára, majd az intézmény szenátusa két új tiszteletbeli tagjának méltatása következett. Közülük Takács Csabát, a Communitas Alapítvány kuratóriumának elnökét dr. Balási András docens, rektorhelyettes méltatta, aki elmondta: az alapítvány mint kiszámítható és jelentős támogatásokat megítélő partner közel tizenöt éve versenypályázatok keretében segíti az intézményen zajló munkát, alkotófolyamatot. Köszönőbeszédében Takács Csaba kifejtette, az alapítvány azokat támogatja, akikre felnéz: művészeket, oktatókat, Embereket. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen nagyon sokan tanultak, tanítottak, közöttük számos híres és jelentős művész. Amikor színpadra lépnek és felhangzik a taps, annak pár decibelje az itt oktató tanároknak, az egyetemnek is szól – mondta Takács Csaba, majd bejelentette: a Communitas Alapítvány a jövő évtől minden tanévben két teljes értékű ösztöndíjat biztosít a Művészeti Egyetemen tanuló hallgatók számára. Az intézmény szenátusának másik megválasztott tiszteletbeli tagját, Dan Masca üzletembert, a REEA cég alapítóját és menedzserét Laurentiu Blaga méltatta. – Dan Masca életének egyik alapköve az adakozás. 1999-ben alapította IT és webdesign cégét, amely azóta 250 alkalmazottal működik. Számos jótékonysági projekt létrehozója és működtetője. Gyermekmentő programot tart fent, több száz, a közösséget, a nevelést, az oktatásügyet szolgáló projektet pro bono dolgozott ki, folyóiratokat, honlapokat támogat. Dan Masca hozzátette, a cége keretében dolgozó 250 kolléga körülbelül fele-fele arányban román és magyar, 200-an technikai szakemberek, 50-en művészek: írók, animációs szakemberek, művészek, és mindannyian saját örömükre használhatják a saját cég hang- és filmstúdióját. – A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen zajló munka azért is kiemelkedően fontos, mert az egyetlen dolog, amit nem lehet robotizálni, a művészi alkotás, a kreativitás. Gyakran álmodok egy olyan nagyszerű projektről, amelynek keretében a város szinte összes egyetemének a diáksága együtt dolgozik, a sapientiás műszaki hallgatóktól a Művészeti Egyetem hallgatóságáig – mondta Dan Masca, majd az ünnepség egyik fénypontja következett. Dr. Kovács Levente professzor mutatta be és szólította a Stúdió Színház színpadára az intézmény első, 1965-ben végzett évfolyamának jelen lévő tagjait: Bányai Irén, Botár Endre, Krausz Kuti István, Mihály Pál, Óss Enikő, Stief Magda, Széles Anna és Vásárhelyi Katalin színművésznőket és színművészeket, akik közül sokan külföldről tértek haza: Bányai Irén a nagyváradi színházi élet legendás alakja, Botár Endre a Pesti Magyar Színház társulatának tagja, Vásárhelyi Katalin sepsiszentgyörgyi, majd Los Angeles-i színművésznő, Krausz Kuti István szintén sepsiszentgyörgyi, majd németországi színművész, Mihály Pál a kolozsvári színház örökös tagja, a Pesti Magyar Színház művésze, Óss Enikő a Los Angeles-i magyar színjátszás megteremtője, az ottani Thália Stúdió alapítója, Stief Magda kolozsvári színművésznő, németországi egyetemi tanár, Széles Anna kolozsvári színművésznő, majd a magyar és román filmgyártás sztárja. – Különleges társaság ez az osztály. 1961-ben kerültek ide, és azzal kezdték egyetemi éveiket, hogy felépítették a Stúdió Színházat: ástak, lapátoltak, falat emeltek és időkapszulát helyeztek el alatta. Elsőéves koruktól minden előadásban szerepeltek, közülük többen felléptek az első, legendás Tartuffe-ben. Kovács György, Lohinszky Loránd, Csorba András, Nagy Imre tanította őket. Harmadévesek voltak, amikor én mint tudatlan filológus ide kerültem, és egyből a mélyvízbe dobtak: rám bízták Harag György velük elkezdett előadásának végső megrendezését, befejezését. Ők barátként álltak mellém, holott teljes mértékben leégethettek volna. Ehelyett közös erővel, 1965. április 15-én, ötven évvel ezelőtt színre vittük az első előadásomat. Negyedévesen 77 produkcióban léptek színre 16.500 néző előtt: az az év a Stúdió Színház történetének mindmáig egyik legemlékezetesebb évadja – mondta dr. Kovács Levente, majd egyénenkénti kiértékelő mondatok és rövid beszélgetések sorozata vette kezdetét, amelyek során a hosszúra nyúlt, de nívós, érdekes és mindvégig igen jó hangulatban zajló ünnepség záróakkordjaként a marosvásárhelyi színházi oktatás első évfolyamának jelen lévő tagjai átvették aranyokleveleiket. (Szász Noémi-Henrietta, Török Anett, K. Nagy Botond) Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-44
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
